Utolsó napunkon rendesen belehúztunk, és meglehetősen sűrű programtervet teljesítettünk.

Kezdtük Sintrával, a régi királyi várossal, amelynek önmagában annyi látványossága van, hogy több napra is sok. Például a város központjában ott a királyi palota, ez azonban szerdánként zárva volt, úgyhogy csak egy kisebb udvarból kukucskálhattunk ki a városra.


Mondanom sem kell, hogy mindez hegyen-völgyön fekszik, a szokásos meredek, szűk macskaköves utcákkal, és az hogy látunk valamit magunk előtt szinte karnyújtásnyira, egyáltalán nem jelenti hogy ne kellene kilométereket megtenni, míg odaérünk.



A Sintra környékén lévő hegytetőkön 5 olyan vár, palota, kastély is van, ami külön-külön megér pár órás látogatást, mi a közvetlenül a város fölött uralkodó mórok várát (Castelo dos Mouros) választottuk ki.







Ezt, a helyi szokásoknak megfelelően az 1200-as években olyan helyen építették fel, ahol már voltak előző római kori vármaradványok, úgyhogy ez volt az ’új’ vár…







A várfalakon teljesen körbe lehet sétálni kilométernyi hosszan, és T megfigyelése az volt, hogy ezekben a várakban a keskeny várfalakon nem volt hely az ágyúknak, sem egyéb harci szerkentyűknek, hiszen olyan régen épültek, amikor még csak a nyilasoknak kellett harcállást biztosítani. A szokásos gyönyörű panoráma minden irányba, plusz még a kilátás Sintrára és a királyi palotára – szóval megéri felmászni.





Egyébként autóval fel lehet menni a tövébe, onnan már csak 15 percnyi séta a bástyafokok teteje.


























A bástyákról a következő nagy látványosságra, a Pena palotára is isteni kilátás nyílik:


A Pena, a szokásokkal ellentétben alig pár 100 éves, vagyis már majdnem modern (na jó, ez azért túlzás).

Egy teljesen eklektikus, rengeteg stílust (egyesek szerint stílustalanságot) ötvöző együttes, amelynél, a mennyiség átmegy minőségbe elv alapján, a már-már giccses egyveleg annyira meghök-kentő, hogy az már szép.

Közelebbről sajnos időhiány miatt nem szemlélhettük meg, (csak a géppel próbáltam megközelíteni virtuálisan), de biztos hogy ez lenne az egyik célpont, ha valaha újra Portugáliába járnék.


 

Izé… ez utóbbi mondatot Csuri kizárólag a saját nevében mondta! Ha én legközelebb arrafelé járnék, megnézném a portói Hadtudományi és Hadtörténeti Múzeumot, amit – én balga! – hétfőn akartam meglátogatni, márpedig a hétfő Reykjavíktól Isztambulig mindenhol múzeumi szünnap…

 


Ez csak bizonyíték, hogy T is tényleg ottjárt holmi várfokon…




Sintra és a környező várak-paloták turistásabb helynek tűntek az előző néhány helyhez képest, ugyanis aki Lisszabonig eljön, ide is ellátogat, hiszen alig egyórányira van és HÉV-vel, busszal oda lehet menni.

Ezen a környéken autókázva senki nem hagyhatja ki az európai kontinens legnyugatibb pontjának meglátogatását sem, de a Cabo da Roca megzenésítését T. már eldurrogtatta egy előző posztban - hogy ezzel a kellemes hangzavarral éljek...





Bocsánat, de egy picike hadtörténelem következik.

Sintrában írták alá 1808 augusztusában azt a nemzetközi egyezményt, melynek értelmében Napóleon inváziós csapatainak el kellett hagyniuk az Ibériai félszigetet (a britek ugyanis, bizonyos Sir Arthur Wellesley/Wesley vezetésével nagyon elpáholták a gallokat. Ez a Weelesley/Wesley később Wellington hercege néven okoz még főfájást kedvenc Bonaparténknak). Nem akarok itt hosszas hadtörténeti eszmefuttatást, csak azért említem, mert a Sintrai Egyezmény és annak következményei iskolapéldája annak, amit utólagos hadászati-politikai marketingnek lehet nevezni:

A franciákat kizavarják Portugáliából és Spanyolországból (majd visszajönnek egy fél év múlva, de az egy másik történet), a britek fényes győzelmet arattak. Ezek a tények.

A két ország a következőképpen élte meg a történteket, és a sajtó így tálalta a sztorit a politikusoknak és a közvéleménynek:

1.) A londoni nagyfejűek, sajtómunkások és az utca embere felháborodott azon, hogy milyen impotens volt a brit hadvezetés, hiszen a közel 30 ezer francia katona nemhogy a fegyvereit, de a hadizsákmány jó részét is megtarthatta. Következtetés: Hülyék voltatok, miattatok szégyen britnek lenni!

2.) Párizsban hatalmas és dicsőséges fegyverténynek állítják be a megfutamodást; kiemelik, hogy minimális veszteségekkel és maximális hadizsákmánnyal sikerült visszavonulniuk a döntő túlerő elől. Következtetés: A franciáknál nincs okosabb, szebb és vitézebb katona, most (is) jó franciának lenni!

Ily módon lehetett egy vereségből előnyt kovácsolni (á la française), illetve egy katonai diadalból bolhacirkuszt fabrikálni (British style).

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

beszedesne · http://aranka.blog.hu 2007.07.27. 14:24:55

Koszonom! Imadom!