Van abban valami mélyen perverz és igazságtalan, hogy a vikingek leszármazottai és a kontinentális kelták egykor szebb napokat látott tartományai egyrészt szomszédosak, másrészt napjainkban mindkettő fölött a francia trikolór lobog, harmadrészt pedig hogy mindkettőről olyan keveset tudunk. Nagyvonalúan lefranciázzuk őket, s ezzel máris elismertük, hogy az egységes nemzetállam 19. századi eszméje (és eszménye) bizony rajtunk is úrrá lett...

 

De kanyarodjunk vissza a breton partokhoz.





A tartomány (főleg a kisebb települések) tele van régi házakkal, amelyek renoválására túl sok pénz nem jutott az utolsó 300-400 évben. Ettől függetlenül mindben laknak, ami egyrészt a gránit és a bazalt maradandóságát bizonyítja, másrészt pedig a bretonok megvetését a műanyagok és a panel iránt.



A 20. század azért nem suhant el nyomtalanul a félsziget fölött; a mellékelt képen látható házon bizony ott a parabolaantenna. Érdekes megfigyelni, hogy a fűnek nincs olyan kultusza, mint mondjuk az ír szigeten vagy Skóciában, de a hatalmas virágbokrok azért oldják a meglehetősen komor hangulatot.






Ez itt egy helytörténeti múzeum, valahol a tengerparton. Szégyen és gyalázat, de nem emlékszem, melyik faluban láttuk. Mindenesetre a vakolással nem igazán bajlódtak, a sós tengeri levegő eléggé kikezdte a falat alkotó köveket.

De vagy száz évig még biztos állni fog.







Voltunk egy hagyományos breton étteremben is, amit egy pincében rejtettek el. Természetesen tradicionális breton zene is járt a tenger gyümölcsei mellé.

Ami a muzsikát illeti, furcsa ötvözete az íres hangzású balladáknak és a mifelénk csak régi zenének nevezett, a középkort idéző dallamoknak.

 
Ez a furcsa fejű ember volt a hárfás (breton zenéhez szinte kötelező a hárfa). Sajnos énekelt is valami elbeszélő költemény-szerű művet, aminek az egyik szakaszát bretonul, a másikat franciául nyomatta. Ez utóbbi nagyjából arról szólt, hogy Artúr királynál tökösebb legény azóta sem született, pedig igény, na az lenne rá.

A bretonok ugyanis valamikor a 3.-4. században a brit szigetekről rándultak át a kontinensre, mert az oda frissen, Európa északi részéről érkezett germán törzsek (szászok, angolok és jütök) agyonszekálták őket a kisbaltáikkal. Aztán mindenki maradt: a bretonok a kontinensen, a germánok a szigeten. Szerintem azok a tetves germánok jártak jól.

Az írek nagy kedvence és példaképe, Szent Patrick szintén breton származású volt, legalábbis a bretonok szerint.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.