Nézzünk farkasszemet a tényekkel: pisilnie majdnem mindenkinek kell néha-néha, még ha nem is olyan gyakran, mint a csajoknak. Ha a szükség nagyvárosban (mi több: idegen nagyvárosban) tör a férfiemberre, az első reflex, hogy vastagabb törzsű fa, vízpart vagy elhagyott kisdedóvó udvarán található homokozó után néz. Ha ezek nincsenek a látóhatáron innen, szekunder opcióként beugrik a kocsma, ahová bármikor be lehet térni egy sörre, és ki látott már kocsmát budi nélkül? (Én, de erről talán majd egy másik posztban).

Filozófiainak induló eszmefuttatásom lényege, hogy a pasik a legritkább esetben veszik igénybe a nyilvános vécéket; az ismeretségi körömben végzett (nem reprezentatív) felmérésnek megfelelően a férfiak 0,9 százaléka szokott naponta közvécében vizelni, 9,3 százalékuk hetente, 16,9 százalékuk havonta. A hímneműek 24,1 százaléka évente egyszer, a fenmmaradó 48,8 százalék még ennél is ritkábban.

A nőknél az arányok (azonos kategóriákban) így alakulnak: 12,6 - 32,7 - 42,9 - 9,2 - 2,6.

Tehát igen furcsa, hogy a Lisszabonban töltött három nap alatt többször is pisilnem kellett séta közben. Az adatokat átadtam egy szakértői csoportnak, akik egyaránt megvizsgálják a mindmáig rejtélyes jelenség természettudományos és bölcsészeti oldalát.

A lényeg - és most kanyarodjunk vissza a poszt témájához, mert nem hagyom, hogy eltérítsenek - az urinolnak nevezett lisszaboni utcai vizeldék helyzete és esztétikája.

A férfiak utcai pisilésére lehetőséget adó helyszínekre ezek a - bármelyikünk idős, egykoron jó munkájáért lokális elismerésben részesített, bérszámfejtőként 43 évet ledolgozott, jelenleg megérdemelt nyugdíját élvező távoli nagynénjének fürdőszobaajtaján felfedezhető, oda valamikor a hetvenes évek közepén tréfából feltett, és a brüsszeli Maneken Pis-re hajazó - fiúcska-alakok emlékeztetik a fájdalomköszöböt lassan elérő vizelési inger miatt már csak pingvinszerű lépések megtételére képes turistát (és helybélieket).

A lisszaboni várhoz a belvárosból vezető kacskaringós úton több ilyet láthatunk, de ha olyan vaksik lennénk is, mint Woody Allen, a semmi mással össze nem téveszthető szag (megfelelő széljárás esetében) olyan húsz méterről egyenesen odavezet.

A berendezés spártainak mondható (egy sima lyuk, ahová folyamatosan vékony vízér csörgedezik, esetleg egy pofás kis bádogvályú, amely már megzöldült az évszázadok súlya alatt), de végül is ne feledjük, hogy ez a nép adta a világnak például Vasco da Gamát vagy a méltán híres Cristiano Ronaldo-t (róla is írtam már), tehát szikár, a sorscsapások által keménnyé vált, férfias nemzetről van szó, akiknek nem kenyerük a vécén történő kényeztetés - már ha a hétvégi pesti melegfelvonulás utáni események ismeretében nem voltam félreérthető ezzel a kedves metaforával.

Pikáns részlet, hogy az ember térd alatt kilátszik munka közben, sőt, megfelelő szögből még a vizeletsugár kecses konkavitása is megleshető, a csobogás által nyújtott auditív élményről nem is beszélve.

Még jópofább lenne, ha csak ágyéktájon lenne az a sötétzöld bádoglemez, s mondjuk köldökmagasságtól felfelé ki lehetne látni; alkalom nyílna arra, hogy - miközben dobunk egy sárgát - kedélyesen elcsevegjünk kíséretünk ránk váró tagjaival.

Amúgy Lisszabonban ez senkit nem zavar. Rájöttem, hogy ez valami latin specialitás lehet, mert annó nekem már Franciaországban feltűnt, hogy a főiskolán koedukált budi volt; az előtérben harminc piszoár, innen nyíltak a fülkék, és rajtunk, magyarokon kívül senki nem talált kivetnivalót abban, hogy a lányok jöttek-mentek a fülkékbe/ből, miközben ott állt esetenként tizenöt-húsz pasi és (ahogy mondani szokás: farkával a markában) vizelt egy nagyot.

Igen, ezen a képen ismerős, férfias és ugyanakkor valahogy könnyed benyomást keltő izmos férfilábak figyelhetők meg. Aki nem ismerné fel a Marosvásárhelyen 2004-ben vásárolt, lengyel gyártmányú bőrszandálom, annak kinagyítom.





Sejtettem, hogy nem fog látszani semmi, de legalább az esélyt megadtam magamnak.

Szóval az urinolok szuper találmányok; milyen jól mutatna ötvenméterenként a körúton is egy-egy ilyen.