A régi temetőknek mindig különleges atmoszférájuk van. Az emberek (na jó, szűkítsünk: Csurtusék) sosem tudják pontosan, melyik érzésnek engedjenek egy ilyen helyszínen: annak a természetes, kicsit megilletődött, legbelülről jövő hangulatnak, amelyet az elkerülhetetlen elmúlás fuvallata idéz elő, vagy a múzeumba illő, rácsodálkozós, érdeklődős ájernek, amit az évszázados, műemlék-jellegű fejfák, az alig kivehető betűk okoznak.


A régi ír temetők látványának semmiféle nyomasztó hatása nincs: a fű leírhatatlanul és alig reprodukálható mértékben zöld, a gránitból, mészkőből vagy bazaltból készített kelta keresztek mintha tényleg a táj szerves részét képeznék évezredek óta, a háromszáz éves fejfa és a harminc éves, szintén fűvel benőtt kis halom tökéletes összhangban, szinte barátságosan figyeli az arra bóklászó, tágra nyílt szemű és szívű idegent.


Nincsenek virágok, nincsenek koszorúk, nincsenek hivalkodó (egy kisebb családi ház vagy nagyobb pezsgőfürdős kád árába kerülő) kripták, hiányoznak a vélt (vagy valós) feltámadást örömódával dicsőítő feliratok, nincs semmi álságos, szemforgató mellébeszélés.

"Itt pihen Ciarán O'Keefe teste. Családja szerette és ő is szerette családját. Nyugodjék békében."

Ennyi. A többi néma csönd.

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.