Viki bácsi bebizonyítja, hogy nemcsak kiváló posztokat ír, nemcsak szuper fotókat készít, hanem másodállásban kicsit gondolatolvasó is: mintha megérezte volna, hogy csurtusék feje fölött összecsaptak a munka hullámai, ezért mentőövként dobott nekünk (és nektek) egy kétrészes beszámolót szűkebb pátriájáról, Binyamináról.

Ha tudni szeretnéd, miért nem volt buli már az ókorban sem vallásos zsidó férfinak lenni, feltétlenül a lenti "tovább" linkre kell kattintanod. Mi már olvastuk a második részt is, ezért tudjuk, hogy kerül Rossini az asztalra, de még nem áruljuk el.


Binyamina- Shuni

Az ezredfordulón történt, hogy a fiamék elhatározták: Haifából kiköltöznek Binyaminára, ahol egy új lakónegyed építésébe kezdtek, és főként a hightech-ben dolgozó vevőkre számítottak.

Egy éven keresztül folyó látogatások után, amikor láttuk, hogy a közvetlen közelükben még épülnek házak (és mivel éppen nyugdíjba mentünk), elhatároztuk: mi is itt veszünk lakást, s így aztán már öt éve falusiak vagyunk.

Miután ideköltöztünk, napi sétáink alkalmából elkezdtük felfedezni a falut és környékét.
 







Először is rájöttünk, hogy a falu végén nincs kurta kocsma, és nem oda rúg ki a Szamosra, hanem a Krokodil patakra! Ezt azért hívják így, mert állítólag száz évvel ezelőtt még vídáman lubickoltak benne az egyáltalán nem kedves hüllők. De akkor még itt a völgyben lápvidék volt; egy igazi maláriafészek.

A rosszhírű patak a Carmel hegylánc legdélibb csücske alatt folydogál (itt balra). A falu szélétől egy szép sétány vezet a hegy lábánál található Jabotinsky park bejáratához, ahonnan fel lehet mászni az ókori Shuni maradványaihoz.







Miután az utcánk végén található kis parkban felfedeztük egy római vízvezeték alapjait, fel voltunk készülve, hogy találunk még Róma-kori emlékeket, de ami Shunin van, minden előzetes várakozást felülmúlt.
 
Ahogyan azt a Bibliából tudjuk, ez a terület (éppúgy, mint Dor), a Manasséé törzsé volt; Shuniról már a Talmudban (Kr.u. 220) is írtak. Ekkor a Szent Föld már százötven éve római uralom alatt volt, és időszámításunk első harminchét évében Nagy Heródes a római császár tiszteletére már felépítette Caesareat, melynek vízvezetékei az egész környéket (beleértve Shunit és a mai Binyaminát) behálózták.





Shuniban azonban más is épült: nagyon érdekes társítása volt az épületeknek, tudniillik a hatvanhét méter átmérőjű, 3.000 férőhelyes amfiteátrum mögött egy óriási fürdőmedencét is felhúztak.





Karim Abu Mock, a haifai egyetem archeológusa szerint ez a medence az ókor legnagyobb úszómedencéje volt, az alján érdekes mozaikokkal, amelyekről kiderült, hogy különböző játékokra szolgálnak, mint például a táblajáték. Még az úszósávok vonalai is ki voltak rakva a medence fenekén.

Az archeológusok nem kis meglepetésére a leletek azt bizonyították, hogy itt egy, a mai idők fogalmai szerinti exkluzív Country Club-ról volt szó, ahol a gazdag caesareai patríciusok a májusi Maimas-t ünnepelték a Föld istennő tiszteletére, és Aesculapiusnak hódoltak.

A forró nyári napokon a medence hűs vize úszóversenyek, vízijátékok, pogány rítusok és orgiák színhelye volt. Ezt a feltevést az is megerősítette, hogy a korabeli zsidó írásokban óvták a vallásos férfiakat a hely látogatásától, mivel ott a római hölgyek meztelenül fürödtek.
A vizet egy – Shunitól délnyugatra található – forrásból hozták, amely a caesareai vízvezetékrendszer része volt. A medencében ma is látható pár meztelen hölgy, igaz, bazaltból vagy márványból: Achiam Shoshany, Párizsban élő szobrászművész alkotásai. Az amfiteátrumhoz csatolt helyiségekben is az ő szobrai vannak kiállítva, és ott van a kis múzeum, tele római kori leletekkel. A körülbelül 500 kiállított tárgy ékszerekből, csatokból, gombokból, háztartási tárgyakból, továbbá (ami külön érdekesség) orvosi műszerekből áll. Ezekben a termekben feltehetően üzletek és raktárak voltak, és talán az amfiteátrum öltözői. Mellettük feltételezhetően egy piac is volt, ivóvizes kutakkal.

Később, a bizánci korszakban (Kr.u. 324-637) olajprés működött ezekben a helyiségekben, azután már csak a török időkről (1517) tudni, hogy fogadónak építették ki Shunit. Ezeken a meglévő épületeken ez meg is látszik: olyanok, mint egy kastély.

A huszadik század elején (1914) egy – Haifán élő – gazdag kereskedő, bizonyos Effedi Salim Houri vette meg Shunit és a körülötte lévő földeket; ő alakította át az épületet magtárnak, ahonnan a neve is ered (Shuni = magtár, arabul). Az első világháború alatt Shuniban volt az angolbarát Nili földalatti szervezet székhelye.

A háború után Palesztina angol fennhatóság alá került és Shuni eléggé elhagyottá vált; ezért telepítette Jabotinsky 1939-ben erre a helyre az Etzel jobboldali függetlenségi mozgalom főhadiszállását. Innen nem egy akciót hajtottak végre a brit fennhatóság ellen. Ezeknek az időknek az emlékműve látható a csodaszép parkban, amely körülveszi az amfiteátrumot és a hozzátartozó épületeket.

Az ásatásokat 1968-ban kezdte meg a Zsidó Nemzeti Alap, a Los Angeles-i Stanley Chase adományát felhasználva. A helyreállítási munkálatokat is ők végezték.

A történet 1868-ban, Párizsban folytatódik a Rossini-féle vendéglőben. A tulaj azonos A sevillai borbély alkotójával. Hogy mi köze ennek Binyaminához, azt a folytatásból fogjuk megtudni.