Európa sokszínűsége (ami a kanadaiakat és a jenkiket gyakran kuncogásra készteti) lehetőséget ad Csurtuséknak, hogy újabb és újabb frontokon nyissanak idegenforgalmi kommunikációs offenzívát. Rájöttünk ugyanis, hogy mindeddig érintetlen fotóalbumok hevernek fiókjaink mélyén, jobbnál jobb fényképekkel, s a hozzájuk kapcsolódó történetekkel memóriánk rejtett zugaiban.


Mielőtt újabb posztokkal folytatnánk a napokban felvezetett németes és svájci naplónkat, egy rövid előjáték gyanánt feldobjuk Belgiumot is a Közös Asztalra.






Ha bárki is az egy államon belül élő nemzetek megbékélésének történelmi szükségszerűségéről kezdene el nektek beszélni, miközben szemei csillognak az optimizmustól és minden pórusából a humanizmus, valamint a kultúrák egymásratalálása felett érzett öröm szivárog, nos, ennek az embernek nézzetek mélyen a szemébe, tegyetek csillapítónak szánt mozdulatot, halkan vegyétek elő zsebetekből az elővigyázatosan odakészített belga zászlót és/vagy címert, majd duruzsoló hangon kérdezzétek meg tőle: "Ezekkel miért nem beszéltél?"

 
L'union fait la force - ez áll a belga címerben. Egységben az erő. Hacsak abban nem - teszem hozzá, cinkosan csippentve a szememmel, egy olyan ember sokat sejtető mosolyával, aki az elmúlt 16 évben (sok tízmilliónyi sorstársával) viszonylag közelről nézte végig, amint öt szomszédos államból három darabjaira hullik, főként azért, mert egynél több nemzet lakta.

Nem szeretnék az elviselhetőnél nagyobb biztonságpolitikai kanyart tenni (ez végül is egy utazási blog, meg aztán egykori tanáraim feje fölé sem célszerű viharfellegeket vonzani, van nekik elég bajuk nélkülem is ), csak annyit jósolnék itt és most, a nagy nyilvánosság előtt: harminc év múlva Belgium már nem létezik. Tessenek igyekezni a fogadóirodákba; ma még viszonylag jó odds-szal lehet megtenni a téteket.

Ez a Belga Királyság nyelvi térképe. Narancssárgával a flamand (vagyis holland nyelvű) régió, kékkel a franciául beszélő és gondolkodó Vallónia. Brüsszel hivatalosan kétnyelvű, s az a két barna folt ott keleten a Németországtól először 1920-ban, másodszor 1945-ben erőszakkal (büntetésből) elvett Malmedy és Eupen kantonok, ahol a mai napig a lakosság 80 százaléka németül beszél.

A flamand-vallon szembenállást (hogy ne mondjak ellenségeskedést) személyesen és többször is tapasztaltuk, de erről majd később. Most csak annyit, hogy nem nagy cimborák, na.

Amúgy Belgium egy pöpec kis ország (a kis szót tessék szó szerint érteni; akkora, mint a Dunántúl), tele viszonylag épen maradt, műemlék-jellegű, látványos épületekkel és közterületekkel, ami már csak azért is meglepő, mert geostratégiailag a belgák elég cinkes helyen laknak: az elmúlt 2000 évben mindenki, aki arra járt, beléjük törölte a lábát (és esetenként a kardját-puskáját-tankját): rómaiak, franciák, angolok, spanyolok, poroszok, németek, hollandok, osztrákok. Csak az oroszokat úszták meg, habár ha közelebbről megnéznénk mondjuk a brüsszeli  földhivatalban, hogy kik vásároltak az elmúlt 10 évben értékesebb ingatlanokat, lehet, ez utóbbi megjegyzés sem lenne érvényes.