Amikor az ember külföldre készül, a turisztikai és gasztronómiai érdekességek mellett nem árt, ha képbe kerül az ottani fizetőeszközök, valamint azok használata vonatkozásában, és az is jól jön, ha – teszem azt – a helyi árak és (miért ne?) a bérek alakulásáról meg az életszínvonalról is van némi fogalma. 

Egy kis lustálkodás után újabb, itt eddig még nem szerepelt ország szubjektív bemutatása, újabb személyes élmények és vélemények megosztása következik a Csurtusblog olvasóival. Október közepén a szocialista világforradalom utolsó bástyáinak egyikében jártunk. Szöveggel és képekkel azon leszünk, hogy (az információkat óvatosan csepegtetve) minél többetek figyelmét felhívjuk a Karib-tenger legnagyobb, a jelenleginél sokkal jobb sorsa érdemes szigetére.

Viki bácsi folytatja szűkebb pátriájának bemutatását. Ma a Bet She’an nevű egykori római kori város történetét villantja fel, természetesen megspékelve az általa készített fotókkal. Lévén, hogy a sztoriban még a szkíták is felbukkannak, a település kiemelt figyelemre számíthat a lovasnépek iránt érdeklődő amatőr historikusok körében is – hogy ilyen szőrmentén fogalmazzak.

Tibor barátunk (akit körülbelül két éve próbálunk meggyőzni a vendégposztírás előnyeiről) végre beadta a derekát, és élőben számol be egy japán kiruccanás élményeiről. A fotókhoz csak annyit, hogy a szerzőt ne ócsároljátok, mert ő darabonként körülbelül tízmilliárd megás képeket bocsátott rendelkezésünkre, de miután kettőt eredeti méretben feltettünk, a blog.hu jelezte, hogy a teljes tárolókapacitása 107 százalékát foglaltuk le, s ezért voltunk kénytelenek kicsinyíteni.

A Brijuniról szóló bevezető posztunkban már említettük, hogy a sziget igencsak bővelkedik állatokban: szarvasok, fácánok, pávák élnek ott háborítatlanul, hogy a halakról meg a torkuk szakadtából csicsergő énekesmadarakról ne is beszéljünk.

Mai írásunkban a kis isztriai állathatározó újabb fejezetét tárjuk elétek, megspékelve egy olyan találkozással, amely méltán pályázhat a Csurtusék mindeddig legmegrázóbb állatos élménye címre.

Mai rövidke posztunkban (amelyben szervesen ötvöződik a magaskultúra iránti igény, a fegyverkezés elleni harc, a teológiai érdeklődés és a turisztikai látnivaló) egy sokkoló shkodrai vizuális élményünkről számolunk be hűséges olvasóinknak.

Az első rész után a másodikkal folytatjuk ma Laci beszámolóját a messzi Katalóniáról/Katalóniából, abból a spanyol tartományból, ahol holnapután (szeptember 11-én, bizony!) emlékeznek meg a La Diadáról, vagyis a helyi nemzeti ünnepről.

És külön gratuláció a mostani, kilenc darab ötöst  öt darab kilencest tartalmazó dátum-időpont kombináció megcsípéséért!

Útinaplónk következő állomása Shkodra (Shkodër, olaszul Scutari), amit – ha már úgyis Albániában járunk – már csak azért is illendő felkeresnünk, mert ez volt az egyetlen olyan albán terület, ahová (még az első világháborúban) az osztrák-magyar hadsereg befészkelte magát. Jó, nem maradtunk sokáig (mindössze úgy két évig), de erre való hivatkozással, körültekintően kiválasztott, megfelelő társaságban (na meg pár feles elfogyasztása után) nyugodtan nevezhetjük ősi magyar földnek; a város ezt is ki fogja bírni.    

Brijuni szigetére menet az út utolsó 25 kilométerét eléggé nagy vágtában tettük meg, hogy elérjük a "kompot".

Nem tudom, miért beszéltünk állandóan kompról, mikor pedig tudtuk, hogy a szigetre nem mehet fel autó, na de mindegy is - el akartuk kapni a hajót, mert a következő csak másfél óra múlva indult, úgyhogy tempósan mentünk.

Annak, aki pár poszttal ezelőtt felkapta volna a fejét és megkérdezte volna, hogy vajon Laciék kizárólag Andorra kedvéért tettek meg úgy alsó hangon kétezer kilométert Temesvár és a Pireneusok között, ez a poszt (valamint majdani folytatása) lesz a válasz.

Ha már arra jártak ugyanis, a hegyi törpeállam mellett (kvázi bónuszként) megnézték a katalánokat is, akikről gyermekkoromban (a nevük miatt, amit én katalánynak értettem) azt hittem, hogy kizárólag nők. Innen (és utólag) is elnézést. 

Ja: és az itt fent látható katalán zászlótól (a Senyerától) mereven elhatárolódom.

Valószínűleg számos olvasónk töltött már több napot a szomszédos Horvátország tengerpartján (és nem csak Dalmáciában), ezért kevesen fognak meglepődni, amikor kijelentjük, hogy – szigorúan szubjektív véleményünk szerint – egykori társországunk szigetvilága a legkényesebb ízlést is kielégíti anélkül, hogy felháborító olcsóságával hívná fel magára a figyelmet.

Büszkén tájékoztatjuk olvasóinkat és vendégszerzőinket, hogy a Goldenblog 2009. "Helyi.érték" kategóriájában a csurtusblog a kilencedik helyezést érte el a 74 induló közül.

Nyári Fruzsina (a hvg.hu munkatársa) így legyezgette hiúságunkat:

Csurtusék utaznak, esznek és szerencsére írnak is róla. Blogjuk útikönyvkiegészítőnek, kedvcsinálónak, vagy szimplán szórakozásnak is kiváló. Aki képes úgy írni a birkafej-evészetről, hogy kedvem támadjon kipróbálni, az már tudhat valamit.

Köszönjük a bennünket nevező(k)nek, na és természetesen a zsűrinek a szavazatokat. Gratulálunk az előttünk végzetteknek, valamint – helyezéstől függetlenül – az összes blognak és bloggernek, akik megmérték magukat. Mi most egy kicsit megint utazunk, hogy aztán újabb posztokkal háláljuk meg az idelátogatók hűségét.

Kellemes és ízletes nyarat mindenkinek!

Bolyongásaik során Csurtusék már találkoztak egy-két folyóval, patakkal, tóval és forrással, de viszonylag rövid tanakodást követően egyhangúlag (egészen pontosan 2:0 arányban) megszavazták, hogy a dél-albániai Syri i Kaltër (Kék Szem) ott tanyázik az élmezőnyben, s ezen a helyezésen még a környéken fellelhető több köbméternyi szemét sem tud rontani.

Íme Tirana belvárosa, felülről, mint ígértem. Vagyis majdnem.... Ez ugyanis nem a jelen valóság, hanem egy nagyratörő (??) terv.

A főtéren lévő múzeumban (vagy a Nemzeti Galériában, már nem is emlékszem pontosan) van kiállítva ez a makett, és jól példázza, hogy az albánok, még az álmok szintjén is úgy képzelik el a grandiózus és világvárosi fílinget, hogy jó magas izéket építenek, mert az igenis szép!

Hogy a terv mikorra készül el, ha egyáltalán, azt nem tudni, de lehet, hogy nem is kellene olyan nagyon forszírozni....

Eddig is tudtuk, hogy Viki bácsiban egy kultúrhistorikus és egy idegenforgalmi reklámmenedzser génjei keveredtek össze a mérnökével, de mai vendégposztja azt a futó benyomást erősíti, hogy maradt ott még hely egy gasztrotörténész kettős spiráljának is.