Ha már vetted a fáradságot és ellátogattál Albániába (és persze ha rendelkezésedre áll egy autó, mert errefelé – mint már írtuk – a vonatozás nem a legmegfelelőbb közlekedési mód), ki ne hagyd Butrintot (vagy Butrintit – tudjátok, az albán mánia a főnevek határozott és határozatlan alakjáról). Túl azon, hogy rajta van az UNESCO Világörökség-listáján, ez a romváros tényleg óriási látvány.

Úgy tűnik, Albert Laci barátunk tényleg előkapta az ábécéskönyvet és ezen rendezőelv alapján veszi sorra a világ országait. Szerintünk ez a hozzáállás igenis van annyira logikus, mint a lakóhelytől számított távolság vagy a csapolt sör ára szerinti prioritás-lista.

Olvassuk tehát együtt az andorrai látogatással összefüggő érdekességeket, s közben – figyelemmel arra, hogy Laci átlagosan félévente szokott egy-egy vendégposztot írni - szurkoljunk, hogy mindannyian épségben, egészségben megérjük a zimbabwei beszámolót.

Sokan kérdezték már eddig, hogy mikor következnek az albániai gasztroposztok, elvégre egy dolog a velünk született kultúrszomj meg a közlekedési betyárságok, de az emberi léleknek igazán fontos dolgok a szájüreg és a gyomor között történnek (a beleket most hagyjuk, elvégre széplelkek lennénk, vagy mi a fene).

Szóval köszöntsük együtt a csurtusblog első albán kajaposztját, amely nem is szólhat másról, mint a más helyeken általunk is megénekelt bárányról.

Hogy brutálisan őszinték legyünk, az albán fővárosnál jártunk már látványosabb, érdekesebb és színesebb településen is; Tirana (amely nevét – állítólag – Teheránról kapta, de ez ne vegye el a kedveteket a dologtól) nem az impozáns épületeivel, elképesztően gazdag történelmi és kulturális örökségével vagy az extázisig felkorbácsoló éjszakai életével hívja fel magára a figyelmet.

Ettől függetlenül határozottan cáfoljuk azokat a nagyképű kijelentéseket, amelyek (magukat komoly Albánia-szakértőkként aposztrofáló személyek és neves utazási irodák illetékesei szerint) elegendőnek tartanak egy másfél-két órás, turistabuszos utazást ahhoz, hogy a várost megismerjük.

A cáfolat kifejtése első felvonásához tessenek a lenti „tovább” linkre kattintani.

A Tirana főterén álló kis mecset (vagy dzsámi) az egyik olyan dolog, amit a fővárosban érdemes megnézni. A nevét többféleképpen láttam leírva: Et'hem Bey vagy Ethem Beu - mindenesetre a nevezett bejnek még az apukája kezdte el építeni.

Hogy mikor, arra vonatkozóan szintén több adat van, elégedjünk meg most annyival, hogy valamikor az 1780-as években kezdték, és úgy tűnik, 1821-ben fejezték be.

Nagyon kevés adatot találtam a neten, útikönyvekben róla, ezek nagyrészt azt emlegetik, hogy Albánia egyik legrégebbi épülete, ami így persze nettó baromság - de Tirana főterén valóban a legrégebbi épület, a szomszédségéban álló óratoronnyal együtt, amely 1830-ban épült.

Folytassuk albániai beszámolónkat a közlekedéssel, ráadásul a közútival, hiszen ebbe volt igazán alkalmunk belekóstolni az 1200 kilométer során, amit itt, az alapinfókat tartalmazó posztban is megemlítettünk. Igyekszünk objektíven visszaadni az általunk tapasztaltakat; sem rá-, sem pedig lebeszélni nem akarunk senkit az albániai autózásról/ra; lelkiismeretünk mindkét esetben hangosan berzenkedne.

Mint mindenhol, úgy Albániában sem hagyhattuk ki a piacokat, mint megtekintendő kulturális látnivalót. Nem annyira balkáni, mint elsőre gondoltuk, de nem is a Vásárcsarnokra, vagy a párizsi piacokra emlékeztet....

Kellemes összevisszaság, sok áru, mediterránba oltott balkáni fíling, többnyire kedves árusok, közepes tisztaság, nyüzsgés - teljesen piacszerű egyszóval :)  


 

A hétfői bevezető után kezdjük tehát albániai alapinformációkat (is) tartalmazó beszámoló-sorozatunkat az előkészületekkel és az alap-tudnivalókkal. Megpróbálunk majd egy többé-kevésbé kronológiai sorrendet tartani a posztok kapcsán, de vagyunk annyira formabontók, hogy ha közben jut eszünkbe valami érdekes, ezt a szabályt szemérmetlenül fel fogjuk rúgni. Mivel elképesztő (már-már felháborító) mennyiségű fotót készítettünk (ketten összesen mintegy ezerháromszázat), igyekszünk a szárazabb szöveget is feldobni fényképekkel, amelyek – előre szólunk! – nem mindig kapcsolódnak szervesen a dumához. Ha valami nem világos, kérdezzetek bátran.

Amikor 14 hónappal ezelőtt Albert Laci barátunk vendégposztban számolt be az Albániában eltöltött pár órájáról, Csurtusékban felhorgadt a kíváncsiság. Több, mint egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy minden összejöjjön egy szkiptáriai utazáshoz, de (nem utolsósorban Juditnak, illetve Szabolcsnak köszönhetően, akiknek innen is köszönünk mindent!) végül bekövetkezett: nyolc napot töltöttünk el Enver Hodzsa és Szkander bég hazájában; tapasztalatainkról, élményeinkről és benyomásainkról egy új országsorozatban számolunk be nektek.
 

Tájékoztatjuk kedves olvasóinkat, hogy mától csurtus, azaz tiboru a hét bloggere, amiről ide kattintva olvashattok. És persze kommentelhettek is oda, kihasználva a lehetőséget, hogy ott nem tudom moderálni a hozzászólásokat.

Ja és még annyit, hogy mostantól vagy két hétig távol leszünk: friss élményeket gyűjtünk, amelyeket újabb és újabb posztokon keresztül fogunk megosztani veletek.

Viszlát június hetedikén!
 

A csurtusblog mindeddig megtartóztatta magát minden, kizárólag felnőtteknek szóló tartalomtól (az amszterdami coffeeshopokról szóló posztsorozatunk kizárólag tudományos ismeretterjesztő jellegű volt!). Ezzel az alapelvvel tartósan nem is akarunk szakítani, mai posztunkban azonban egy olyan látnivalóról számolunk be, amit (bármennyire is felvilágosultak vagyunk) főleg nagykorú olvasóinknak szánunk.

Oké, mondjuk a 16 évnél idősebbeknek.

Most, hogy jobban utánagondolunk és felidézzük azt a látványt, amelybe esti szórakozóhelyeken bármelyikünk belebotolhat, maradjunk annyiban, hogy a 12 évnél fiatalabbak lehetőleg ne kattintsanak a lenti „tovább” linkre!

Pipec barátomtól kaptam ezt a két fotót, amely a Maros megyei Mezőbándon (románul: Band, németül: Bendorf) készült a napokban, alig 20 kilométerre Marosvásárhelytől.

Nem akarok én semmiféle tanulságot levonni, csak objektíven rögzítem a helyzetet.

Olvasóink százezrei (na jó: eddig csak ekkerjoz és MTi, de a többiek is ezt tették volna, ha van rá idejük) joggal észrevételezték, hogy lengyelországi (krakkói) kiruccanásunknak mindeddig nem volt gasztronómiai hozadéka; se ottani kajáról, se piáról nem írtunk még.

Nos, éreztük a mulasztás miatti felelősség nyomasztó súlyát, úgyhogy mai posztunkban igyekszünk helyrehozni a hibát. Kis sorozatot nyitunk, melynek első részében bemutatunk egy olyan ételt, amit mi magunk is kipróbáltunk Kis-Lengyelország fővárosában és nem lett tőle semmi bajunk, csak annyi, hogy sok sört kellett utána inni.

Viki bácsitól ezúttal egy katonahistóriai visszaemlékezést kapunk, a világtörténelem első írott haditudósításáról (megtűzdelve csipetnyi gasztronómiai történelemmell), amely alsó hangon három és fél évezredet ölel át – ha nem számítjuk persze azt az apróságot, hogy az Utolsó Ítélet pontos dátumát sajnos még neki sem sikerült kiderítenie. De ahogy ismerem, tiszta erőből dolgozik rajta...

Még mielőtt felháborodnátok, megmagyarázom.

Persze, hogy nem jó, ha egy templom leég, és én sem örülnék neki semmilyen szín alatt - most mégis volt Krakkóban egy olyan élményem, amikor csendben, hogy senki meg ne hallja, azt gondoltam magamban: nem is bánkódom annyira, hogy az 1200-as években épített Ferencesek temploma az 1850-es nagy tűzvészben kiégett...

Persze csak úgy, mint a masszív kőépítmények: a berendezés meg a csicsa elégett, a falak megmaradtak.