Krakkói beszámoló-sorozatunk következő állomása egy történeti visszatekintés lesz a város vélelmezett alapításáról és alapítójáról, arról az elsőgenerációs arisztokratáról, akiről elöljáróban még annyit, hogy – bizonyos hírek szerint – még egy huszonegyedik századi magyar polgármestert is megihletett, amikor ennek 1980-ban fedőnevet kellett választania.

Következzék tehát Krakus herceg története kicsiknek és nagyobbaknak.

Csurtusék elhatározták, hogy az idei csillagászati tavasz első napjait a szomszédos (jaj-jaj, bocsánat, elnézést szlovák szövetségeseinktől), szóval a baráti Lengyelország egykori fővárosában, Krakkóban töltik, s ha már úgyis ott járnak, élményeiket – ahogyan azt megszokhattátok – megosztják veletek. Eredetileg úgy tervezték, hogy nagyokat sétálnak a híres Óvárosban, arcukat megfürdetik a ragyogó napsütésben és mindenféle árnyékoló szűrőt lesznek kénytelenek használni fotózás közben a vakító, mindenhonnan visszatükröződő napsugarak ellen.

Hát, nem pontosan így történt, de attól még kattintsatok a „tovább”-ra itt lent.

Viki bácsi gasztrohistóriai posztot rittyentett az egyik legtriviálisabb étel-alapanyagunkból, a burgonyából. Ha tudni szeretnéd például, honnan és hogyan érkezett a krumplipaprikás vagy a krumplistészta lényege, és hogyan szabadulhatsz meg a szemölcseidtől (a szexuális vágy felkorbácsolásának tuti módszeréről nem is beszélve), nem hagyhatod ki az alábbiakat!

Nem mintha különösebb meggyőzésre lenne szükség, de ismét látni fogjátok, hogy egy dublini séta bőven nyújt alkalmat mindenféle érdekes fotó elkészítésére. Mai posztunkban egy újabb csokrot nyújtunk át ilyenekből.

Egy valóban sokkoló képpel kezdjük, ami a híres St. James’s Gate-nél található Guinness-központ egyik sörözőjében kaptunk lencsevégre. Csak erős idegzetűeknek!

Mindazt, amit a párizsi finomvegyes poszt bevezetőjénél írtunk, most is fenntartjuk. Olyan vegyes (vagyis különösebb kategóriába nem illeszthető) fotók következnek tehát, amelyeket ezúttal (egészen pontosan az elmúlt ősszel) az ír fővárosban készítettünk.

Nem szokásunk, de most arra bátorítunk titeket, hogy Viki bácsi két templomos posztja után nézzetek át ide, egy másik blogba, ahol a templomos lovagok egyik (mintegy 900 éves) receptjét, a szalonnás zöldbabos-mézesvajas körtés sült ürücomb elkészítését kísérhetitek figyelemmel lépésről lépésre. A receptet Viki bácsi küldte.

Ha megjegyzéseitek lennének (amiben reménykedünk), azokat oda kérjük.

Külföldön (vagy akár belföldön) sétálva a turista számtalan olyan képet készít(het), amelyek nem illeszthetők egyetlen témakörbe sem. Nem építészeti műremeket örökít meg, nem történelmi emlékhelyről tanúskodik, nem kapcsolódik híres emberhez, de még csak egy meztelen nőt (vagy férfit – lám, milyen korrektek vagyunk) sem ábrázol.

Csurtusék párizsi kószálásaik során számos ilyen kép készült, amelyekből most egy csokrot nyújtunk át olvasóinknak. Nevezzük őket életképeknek, salátának, vegyesfelvágottnak (noha ez a poszt-cím már foglalt), vagy mittudomén – a lényeg az, hogy elementáris közlési kényszerünk újabb gyümölcsét tartjátok… hol is..? Na jó: a kezetekben.

Folytatódik a keresztes lovagokról és konyhájukról szóló poszt, az első után a második résszel. Megtudjuk, hogy mi a helyzet a fűszerekkel, a fridzsider-hiánnyal, valamint Oroszlánszívű Richárd is kap egy kis simogatást a múltkori barackok után. Na és persze várjuk Viki bácsitól a krumpli kultúrtörténetét!

Viki bácsi - mint a mesebeli jó varázsló - megint a megfelelő lélektani pillanatban bukkant fel és ajánlott egy kétrészes posztot a szentföldi keresztes lovagokról. Mivel írása nemcsak turisztikai és históriai, hanem gasztronómiai érdekességeket is tartalmaz, háromszorosan is blogunk profiljába vág.

Háromszoros hurrá tehát Viki bácsinak (és oké-oké, a kereszteslovagoknak is!)

Kedves olvasóink!

Van az úgy, hogy a tennivalók egy kicsit túlnőnek az emberen. Ilyen helyzetbe kerültünk, ezért a csurtusblog egy kis időre felfüggeszti a frissüléseket.

Reméljük, nem tart sokáig. Igyekszünk felülkerekedni mindenen, amin felül kell kerekedni. Egy jó hét - tíz nap türelmet kérünk; február közepén újra itt leszünk.

Üdv,

csurtusék


 

Arról posztot írni, hogy mi mindent lehet Párizsban enni, balgaság lenne, enyhén szólva. Mert mindent, és mindenből mindenfélét, és mindenféléből bármennyit.

A tipikus francia kávéházi reggeliről, a cafékról és a párizsi pincérekről már regéltem, nézzük most, hogy reggeli után mit lehet az arcunkba nyomni, teszem azt sétálgatás közben.

Viki bácsi ismét Spanyolországba (bocsánat a területi és kulturális autonómia ibériai bajnokaitól: egészen pontosan Katalóniába) kalauzolja olvasóit, egy olyan művészre emlékezve, akinek teljes, több, mint fél évszázados munkássága sem volt elég egy olyan (látszólag egyszerű) kérdés eldöntéséhez, miszerint "Őrült vagy lángész?"

Az örök optimistákat előre figyelmeztetem: mai vendégposztunk sem fog dönteni az ügyben.

Az eddigi izraeli beszámolókból már kiderült, hogy odautazásunk előtt ez az ország úgy élt a fejemben, mint valami nagyon száraz, sivatagos, köves hely, és ehhez képest értek kellemes meglepetések.

De azért az előzetesen elképzelt tájakra is bőven találtunk példát. Újra azt kell mondanom, hogy egy tenyérnyi helyen hihetetlen változatosság - ez a legkoncentráltabb jellemzés, ami adható.

A Holt tengeri miniüdülés után meglátogatott kráter a színes homokjaival már adott egy kis ízelítőt holdbéli táj ügyben, ezt fogom most kiegészíteni további adalékokkal.

Korosztályomat nem igazán kell emlékeztetni arra, hogy volt idő, amikor a Vasfüggönyön innen, például a baráti Lengyelországban úgy próbáltak gátat szabni a minden addigi előzményt meghaladó alkoholfogyasztási lendületnek, hogy délelőtt tízig sehol nem lehetett alkoholt vásárolni: sem kocsmában, sem közértben. Soha nem felejtem el azokat a sóvárgó arcokat, akikkel (ha jól emlékszem) 1989 őszén Krakkóban találkoztunk, s akik fél tíztől fegyelmezetten álldogáltak egy helyi ABC előtt, majd 10 óra 02 perckor már a sarkon töltötték be arcukba a frissen vásárolt vodkát (két embert számítva egy félliteres üvegre).

Ha Izraelbe mész, ki ne hagyd a Holt tengert! Különleges látvány, élmény és főként semmivel össze nem hasonlítható érzés fürödni benne. Viki bácsi egyszer már - tudományos alapossággal - beszámolt róla ebben a blogban.

Mi Jeruzsálemből mentünk át, le volt foglalva szállásunk két éjszakára a déli szakaszon, egy 4 csillagos szállodában (Golden Tulip).