Ez egy Csuri-féle bejegyzés lesz: kevés szöveg, beszéljenek a képek.

A Louvre-ról írni eléggé nagy merészség lenne, meg aztán parttalan is, úgyhogy ezt kihagyom.

A Louvre sokat vitatott üvegpiramisairól is összeírtak már több könyvtárnyit, ehhez viszont hozzátenném a saját kis részemet, amelyben mindössze annyit fejtegetnék, hogy ez bizony szép. Merész, elegáns, fantáziadús és esztétikus. Nekem tetszik.

Ahogyan azt az egyik múltkori posztunkban jeleztük, a párizsi Père Lachaise temetőben a franciák (és a világ) számos olyan híressége nyugszik, akiknek rajongói – ha tehetik – legalább egyszer meglátogatják az illető sírját, illetve síremlékét. Ezt a kegyeleti aktust – tekintsük annak – a temető illetékesei nem mindig nézik jó szemmel, hiszen a fejet hajtók olykor hajlamosak (voltak) megfeledkezni magukról.

Igen, mai posztunkban Jim Morrisonról, illetve végső (?) nyughelyéről fogtok egy-két mondatot olvasni, illetve képet látni.

Miután Viki bácsi hihetetlen részletességgel írt és 'képelt' már e helyről, mindenkinek figyelmébe ajánlom ezen előző posztokat itt ni.

Én csak kis szubjektív morzsákat tennék hozzá, személyes látogatásunk kapcsán, nem merülvén bele a történelmi adalékokba, mert ezeket tényleg gyönyörűen összeszedte és dokumentálta is Viki bácsi, ahogy azt tőle megszokhattuk.  

A címben szereplő ír (gaeilge) szó archaikusabb formája a szélesebb körben elterjedt bricfeasta-nak, ami simán reggelinek fordítandó. Tudjuk, hogy egy dublini szállodában szervírozott kaja sohasem fogja megközelíteni teszem azt egy Mayo megyei falusi panzióban felszolgált csodát (pár évvel ezelőtt ez utóbbiban is volt részem, de sajnálatos módon nem volt nálam fényképezőgép), de ettől függetlenül valami kapaszkodót csak ad a tájékozódni vágyónak. Következzék tehát az ír reggeli.

A szigetországok mindig is hordoztak magukban valami furcsát – legalábbis a kontinenslakók szemében. Az, hogy az egykori brit gyarmatbirodalom, valamint az erre rímelő anglomán/anglofón országok jelentős részében a mai napig a rossz oldalon közlekednek, köztudott. De ki gondolta volna, hogy egy teljesen hétköznapi ír szállodai szoba is tud szolgálni meglepetésekkel?

Csurtusékat legnagyobb ellenségeik sem nevezhetnék elvakult temető-rajongóknak, de vannak sírkertek, amelyek még szerintük is megérdemelnek egy-egy sétát. Természetesen a párizsi Szék atyáról elnevezett (hehe, Père Lachaise, persze) ilyen. A közel 45 hektáros területen, az 5500 fa valamelyikének árnyékában a mai napig temetkeznek; ezt nem biztatásként mondom, ne értsetek félre, csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy élő temető – már ha lehet ilyet szólni.

Párizsban járva az ember óhatatlanul szembesül azzal a (lassan a történelem ködébe vesző) ténnyel, hogy egykoron Franciaország bizony komoly gyarmattartó nagyhatalom volt. Erre nem csak a roppant színes utcakép enged következtetni (nem folytatom, mert megint lerasszistáznak), hanem az éttermek kínálata is. És most nem az Edinburghtől Temesváron keresztül Fokvárosig tömött sorokban fellelhető kínai, indiai vagy finn éttermekre gondolok, hanem azokra az arab ételeket felszolgáló kajáldákra, amelyeket az ember akkor sem tud kikerülni, ha nagyon akar.

Amint azt a könyvvásárról szóló posztban ígértem, a városról is ejtek pár keresetlen szót. Vagy inkább képet... Bogi a kommentjében - gyanítjuk: járt már Frankfurtban... - azt mondja, a város távolról sem egy fesztivál, és enyhe kételkedését fejezi ki atekintetben, hogy vajh mit tudtam ott fényképezni.

Nos felveszem a kesztyűt és megmutatom. Lesz ami lesz :)

A franciákat kívülről (azaz mindenki más által) illető számtalan, többé-kevésbé valós alapokon nyugvó jelző között elég nagy gyakorisággal fordul elő a csigaevő bélyeg. Nekünk az éticsiga egy olyan állat, amelyikről (a Sopron - Dunaszerdahely - Kézdivásárhely - Nagybecskerek négyszögön belül minden óvodai kiscsoportban kötelező, és a tűzoltói-katasztrófavédelmi lobbi befolyását tükröző idióta mondókán kívül) a salátalevelek megrágása, valamint a teraszokon nyári reggeleken végighúzódó, undorító nyálkás csík jut elsősorban eszünkbe, nem a gasztronómia.

Nosza, járjuk körül egy kicsit ezt a francia csemegét, ahogyan annó az osztrigával is tettük.

Viki bácsi Katalóniában járt, és nem is igazán ismernénk rá, ha megelégedett volna holmi kalózos-paellás-flamencós kikapcsolódással akkor, amikor a közelben bizonyos ruhátlan nőket ábrázoló műalkotásokat, amerikai luxuskocsikat és még amerikaibb elnökök arcképét is megtekintheti. Csak azt sajnáljuk roppant erősen, hogy a katalán multifunkcionális hancúrozásról szóló részt nem volt hajlandó kifejteni, pedig blogunk olvasóival együtt azt valljuk: tanulni nem szégyen és sohasem késő!

Aki elég gyakran olvasgatja a blog.hu oldalait, az tudja, hogy fordulóponthoz érkezett valamennyi, ezen a tárhelyen írt blog. A részletekről itt olvashattok (de persze nem muszáj), nem szeretnék fölöslegesen kópipésztezni.

A lényeg, ami bennünket, illetve a csurtusblogot illeti: a Kétpúpú Teve opciót választva vállaltuk, hogy hirdetések fognak megjelenni az oldalon. Elvileg (és gyakorlatilag is) az idő 50 százalékában a blogszolgáltató, másik felében mi vagyunk jogosultak hirdetést, reklámot kihelyezni.

Nem örülünk túlzottan a változásnak, de tudomásul vesszük - ez a piacgazdaság, és annó mi is amellett voksoltunk, hogy ruszkik haza! Hát tessék.

Reméljük, ez nem változtat semmit a közöttünk (olvasók és csurtusék között) fennálló nagyszerű viszonyon. Maradjatok velünk. És ha van ötletetek, hogy kit/mit hirdessünk a saját időnkben, ezt a kommentekben (vagy magánlevélben) jelezzétek. Kényszervállalkozókként ebbe is belevágunk. Zag són, legfeljebb keresünk egy kis pénzt.

Idén voltam oly szerencsés, és eljutottam a világ - tudtommal - legnagyobb könyvvásárába, Frankfurtba.

Az az igazság, hogy én eddig még nem jártam soha külföldön nemzetközi vásárban, vagyis az erről szóló elképzeléseim a BNV szintjén mozogtak. Hát.... ez egy "kicsit" más. Mármint a frankfurti vásárváros - bármit is állítsanak ki benne éppen.

Ahogyan azt roppant művelt olvasóink bizonyára tudják (ha nem máshonnan, hát a vonatkozó római posztunkból), a Pantheon szó eredetileg olyan ókori templomot jelölt, amelyet a pragmatikus görögök, illetve a még pragmatikusabb rómaiak a fontosabb istenségeknek (elvileg valamennyinek) közösen szenteltek (fel). A leghíresebb természetesen az olasz fővárosban látható, de Párizs is rendelkezik eggyel. Mivel a látványosság igen tömény (ez nálunk azt jelenti, hogy több posztra is érdemesnek tartjuk), itt és most csak egy természettudományos érdekességet villantunk fel, röviden, de határozottan, mint Britney Spears a csúnyáját nemlétező alsóneműjét.

Azt, hogy a franciák megkülönböztetett figyelemmel kísérik a háborúkban megsérült, nyomorékká vált egykori katonáik utólagos sorsát, már a párizsi metróról szóló posztunkban jeleztük, amikor felhívtuk olvasóink figyelmét a tömegközlekedési járműveken elhelyezett figyelmeztető táblákon olvasható, hivatalos leülés-prioritási sorrendre.

A veterán hadfiak iránti gall gondoskodás nem mai keletű; Párizs egyik emblematikus helyszíne, az Invalidusok (magyarán: a rokkantak) híres épületegyüttese és a hozzá kapcsolódó székesegyház (az Invalidusok Dómja) ezen fokozott odafigyelésnek hangsúlyos bizonyítéka.

Izraelről mindig a sivatag jutott eszembe, amíg meg nem néztem élőben. Már az eddigi posztok is eléggé látványosan bizonyítják, hogy távolról sem olyan sivatagos, mint azt gondolnánk.

Erre most ráerősítek, és bebizonyítom, hogy: de, mégis!

Az a helyzet, hogy azon a tenyérnyi kis helyen hatalmas változatosság van, nem csak az emberekben, a kultúrákban, a vallásokban, de tájakban is.

A Holt-tengertől 'hazafelé' tartva Binyamina felé nézegettem a térképet, hogy mit ejthetnénk még útba, amikor Tibi adott egy ötletet: nézzük meg a krátereket!