Én újabban legfeljebb utazgatni érek rá nagy ritkán, de írni róla, az már nem fér bele... Párizsi élményeink leírásából viszont szeretném kivenni a részem, ezért bele is kezdek, méghozzá a leg (vagy az egyik leg)lényegesebb elemmel: a gasztroélményekkel. Tudni kell, hogy az egy hét kinttartózkodásunk alatt 'végigkóstoltuk' a várost, aminek kézzelfogható bizonyítékairól részletes beszámolók születnek majd - ez most csak egy általános bevezető, melynek témája a párizsi kávéház.

Brassó környékén járva mi sem természetesebb annál, mint hogy az ember rövid kitérőt tesz dél, azaz Törcsvár (Bran) felé, megtekintendő azt a Drakula-kastélyt, amelyről mindenki tudja, hogy semmi köze a mindannyiunk szívéhez oly közel álló erdélyi nemeshez, de még a Drakula-mintának kikiáltott, és rendpártiságát a végletekig fokozó Vlad Ţepeş (Karós vajda?) egykori itteni jelenléte sem bizonyított kétséget kizáró módon. Figyelem: csak azok olvassák tovább, akik erősek lelkileg, mert illúziórombolás következik, sok fotóval!

Csurtusék mindig is állították, hogy a temesváriak nem a szavak, hanem a tettek emberei. Úgy három héttel ezelőtt Laci belengetett egy koppenhágai posztot, és ravaszul kivárva, amíg mindenki elernyed és hátradőlve élvezi a késő októberi napsütést, hirtelen az asztalunkra teszi.

Egyetlen, általa küldött fényképet nem tettem bele a posztba: a Kastrup és Koppenhága közötti országút egyik körforgalmát ábrázolót, amelyen - a 12 millió tonnányi aszfalton és 148 lámpaoszlopon kívül - csak a hihetetlen depressziót eredményező szürke dán ég volt látható. Nem akartam kockáztatni.

Lássuk akkor a dánok fővárosát, Laci rendezői utasításai alapján.

Temesvár belvárosának egyik impozáns épülete a hajdani Piarista Főgimnázium. Noha 1948-ban az intézmény jogutód nélkül megszűnt, a bennszülött temesváriak a mai napig úgy hivatkoznak rá: a Piari. Középiskolai osztályfőnökünk, Fulda tanár úr jelen sorok írójának nem egyszer mondta egy-egy matek kegyelemötös után (anyaországiaknak: az ötös elégséges, a négyes már bukójegy volt), hogy „édes fiam, ezért az feleletért annó a Piariban téged megbuktattak, az ötösért engem meg kirúgtak volna!”

Mai posztunkban röviden összefoglaljuk az intézmény múltját és mutatunk pár fotót; sajnos csak kívülről, mert a portaszolgálat olyan kemény volt, mintha a Norvég Nemzeti Kőolaj-alap páncélszobáját őrizték volna, nem egy oktatási intézményt: még az udvarra sem engedtek be.

Viki bácsi egy huszáros (hogy ne mondjam: kalózos) suhintással megcsinált egy mesteri átkötést a New Orleans-i jambalayaról a paellára, s innen már csak egy ugrás a flamenco és a kalózvilág, illetve a sangria. (Apropó: tudtátok, hogy spanyolul ugyanazzal a szóval illetik ezt a táncot és a flamandokat?)

Szóval lássuk, hogyan kell egy nem egészen nyolcszáz szavas posztban a fenti témákról informatívan és szórakoztatóan írni!

Egy idegen városba érkező turista első problémái egyike a településen belüli helyváltoztatás, ezen belül a tömegközlekedési lehetőségek szemrevételezése: hogyan fogok eljutni A-ból B-be, mennyit kell gyalogolnom a látnivalók között, átlagosan hány tömegszerencsétlenség történik 24 óra leforgása alatt, száz turistából hányat szoktak megkéselni, kirabolni és/vagy megerőszakolni a lelkes helybéliek naponta, satöbbi.

Mai posztunkban a világ talán legsűrűbb és legmegbízhatóbb városi földalatti vasút-hálózatát mutatjuk be, ahonnan a nemzetközivé vált „metró” szó is származik – és ezt csak az angolok vitatják. Következzék tehát a párizsi Métropolitain.

Az első után Laci dániai útibeszámolójának második részéhez érkeztünk. Most már bevallhatjuk, hogy a szerkesztőnek a legkeményebb melót a fotók kiválogatása jelentette, Laci ugyanis több tízezer képet mellékelt (volna) a posztokhoz, amelyek együttes kezelése még a Dán Űrhajózási és Sörfőzési Hivatal számítógépeit is próbára tette volna. Verejtékes melót követően a következőkre esett a választásunk; a többit olcsóér' megszámítva áruba bocsátjuk.

Azt azért jólesett olvasni, hogy Dánia legmagasabb pontja 163 méter. El bírjátok képzelni: hatszor olyan jók vagyunk, mint a dánok! HATSZOR!!!

Jöjjön tehát a dán poszt második része.

Vagyis a kezdet.

Olvasóink egy része biztosan emlékszik arra a mondatra, amelyet a római kóborlásainkat megörökítő posztsorozat legelején idéztünk, s amely franciául így hangzik: Seule Paris est digne de Rome; seule Rome est digne de Paris, azaz Egyedül Párizs méltó Rómához; egyedül Róma méltó Párizshoz.

Nem szeretnénk a világ (fő)városai közötti vetélkedő döntőbíráinak szerepében tetszelegni; a tipikusan latin melldöngetést csendes és elnéző mosollyal szemlélve azzal is tisztában vagyunk, hogy ehhez azért (teszem azt) Stockholmnak, Londonnak, neadjisten Brugesnek, Jeruzsálem óvárosának vagy Ózdnak is lenne egy-két szava.

Hami dalmát sorozatának a végére érkeztünk. Lelkiismeretünk tiszta: aki ennek elolvasása után sem képes bekötött szemmel lemenni Kőbánya felsőtől egészen Splitig, s közben legalább egy erős közepesre zéházni a horvát történelemből és dalmát szociológiából, az megérdemli, hogy boszniai albánok piszkálják tisztára az Eustach-kürtjét vaníliafagylaltos tölcsérrel.

Laci megemberelte magát és Montenegró, valamint Albánia után valamivel civilizáltabb északibb úticélok felé vitte el Etit. A terítékre ezúttal Dánia került, melynek lakóiról a szerző helyesen állapítja meg, hogy egyes felmérések szerint vezetik Földünk lakóinak elégedettségi listáját.

Azt azért gyorsan megjegyezzük, hogy a felmérést még Laciék látogatása előtt készítették.

Lássuk tehát Kékfogú Harald utódainak országát Laci szavaival és képeivel (első rész; a második majd következik), melynek himnusz-szövege állítólag a legvéresebbek és a legdurvábbak közé tartozik az Univerzumban.

Biztosak vagyunk abban, hogy várkedvelő olvasóink (a magyar lakosság 81,7 százaléka tartozik a középkori várak és kastélyok rajongói közé – ez saját felmérés, tehát abszolút autentikus), szóval az erődítmény-fanok séróból fel tudnának sorolni húsz-harminc olyan régi magyar várat, amelyet vagy meglátogattak már, vagy meg szeretnének tekinteni és ezt csak ajánlani tudják. Ugyanakkor mérget mernénk venni arra, hogy a fogarasi nem tartozik közéjük, pedig ha megnézitek a fotóinkat, tutira sajnálni fogjátok, hogy mindeddig nem kerítettetek sort egy ottani látogatásra.

Mint mindig, most is megkönnyítjük a dolgotokat. Ne, ne csináljátok már; tudjátok, hogy a hálálkodást nem szeretjük, viszont a borsos Absolut vodka Té egyik kedvence.

Csak megemlítettük, magunk sem tudjuk, miért; ne értsétek félre. Következzék tehát a fogarasi vár.

Folytatódik Hami nagy alapossággal megírt sorozata a dalmát viszonyokról. Ebből a második részből megtudjuk, hogy miben hasonlít a horvátok fővárosa a kálvinista Rómára, milyen származású volt Janus Pannonius, továbbá bepillanthatunk a plitvicei tavak intimitásába is.

Csak azt a szerb-horvát kezdeti háborús momentumot, na meg a haditechnikai eszközöket szerintem kifejthette volna egy kicsit bővebben...

Legújabb posztjában Viki bácsi a temesvári zenei élet múltjával ismertet meg bennünket. Mivel ismerünk benneteket és tudjuk, hogy tudtok titkot tartani, Té szemlesütve vallja be előttetek, hogy ezen a terepen nem mozog olyan otthonosan, mint például a karóbahúzós vagy felnégyelős középkori témák körül (annó kizárólag Wittmann zenetanárnő egyéniségének volt köszönhető, hogy bérletet vett a Filharmónia matinéira), de ennek ellenére - vagy éppen ezért? - tényleg nagy élvezettel olvasta ezt a kultúrtörténeti posztot.

Biztos vagyok abban, hogy nektek is bejön.

Hami (aki mellesleg az egyik, általunk rendszeresen olvasott blog szerkesztője) egy háromrészes dalmát sorozatot tár elénk. Igen,tudjuk (és szinte halljuk olvasóink hangját), milyen jó lett volna, ha a nyaralási szezon elején szakít időt tapasztalai megosztására. Nem tudunk veletek vitatkozni, de tudjátok, milyenek a szerzők: önfejűek, makacsok, és csak a honorárium érdekli őket.

Jó, vicceltem; a nagy nevetés után klikkeljetek és kezdjétek el hami Dalmáciáról szóló, kifejezetten közszolgálati sorozatának első részét.

Ha jól számoljuk, Error úgy nagyjából félévente szokott vendégposztot írni minálunk. Volt ugye a Tátra, valamikor idén februárban, illetve majdnem egy éve, a tavaly novemberben a Dolomitokról szóló. Ez a mostani írás több szempontból is rendhagyó. Egyfelől egészen rövid (legalábbis kevés betű van benne), másfelől lírai (ha nem félnénk a szótól, a "költői" jelző sem lenne erős hozzá), harmadsorban hazai vonatkozású, negyedrészt pedig nem vártunk rá hónapokat.

Nem is tudjuk, melyiknek örüljünk jobban. Nekünk mindenesetre nagyon tetszett.