A francia kultúra nagy tisztelőiként mindig is igyekeztünk megragadni az alkalmat és továbbadni barátainknak azt a keveset, amit a gall civilizáció pereméről összecsipegettünk: egy bloggal odébb meséltünk már nektek az osztrigáról, a pastisról, a párizsi Operáról, sőt, a Sarkozy-féle haderőreformról, úgyhogy eljött az ideje a békacombnak is. Már csak azért is, mert 2008 a Béka Éve, természetvédelmi szempontból.

No, ez is megvan. Méghozzá csodálatos időzítési véletlen, hogy gyakorlatilag egyszerre értük el a százat a lemilblogon és a négyszázat itt.

A múltkor (az évfordulós megemlékező posztban) nem sikerült elég statisztikát felvonultatnom (kaptam is többmillió szemrehányó és többszázezer fenyegető emailt miatta, mert az emberek egyszerűen IGÉNYLIK a számokat és a sorrendeket), ezért ma megpróbálom bepótolni. Tartsatok velünk a négyszázadik csurtusblog-poszt olvasásában.

Sorozatunk mai szereplője, egy tiszteletbeli temesvári – érintőlegesen – már felbukkant blogunk oldalain, amikor Vajdahunyad múltjával és jelenével, valamint az ominózus várkút legendájával bátorkodtunk fenntartani tisztelt olvasóink érdeklődését. Minden nemzeti elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Hunyadi János a klasszikus európai középkor egyik legstrammabb hadvezére volt, aki nemcsak hogy többször péppé verte a földrészünk jövőjét egészen másként elképzelő török barátainkat, de még arra is szakított pár percet, hogy olyan fiút nemzzen a hazának (akarom mondani Szilágyi Erzsébetnek), mint Mátyás.

Mentula múlt heti horvát halhatározója olyan siker volt, hogy most már örülünk, amiért nem a főszezon elejére készült el; akkor ugyanis a látogatottság biztos kiakasztotta volna az Index blogmotorját.

Következik a második rész, amelyben érdemi gasztronómiai tanácsok is olvashatók, továbbá megismerkedhetünk Milica bácsi meztelen felsőtestével, ami önmagában is nyitóoldal-gyanússá teszi a posztot, hogy a világ legerkölcstelenebb tintahal-fotójáról ne is beszéljünk...

A villamosok mindig nagyon sokat jelentettek a temesváriaknak. Ennek a valódi okát nem sikerült kiderítenem (aki tudja a tutiságot, ossza meg velünk a kommentekben), mindenesetre soha nem fogom elfelejteni, amikor 1992-ben (egy hosszabb párizsi tartózkodást követően) hazatértünk Temesvárra, az akkor úgy 75 éves Tánti (mármint anyám nagynénje, kábé huszadik generációs temesvári) türelmesen végighallgatta többfelvonásos beszámolómat, megnézte a fényképeket, majd megkérdezte: na és van Párizsban villamos? Nemleges válaszomat hallva lemondóan legyintett és ezt mormogta, mintegy magának: na, akkor el bírom képzelni…

Mai posztunkban visszatekintünk egy kicsit a temesvári lóvasútra  (jövőre lesz 140 éves!) és izgalmas fotókat mutatunk be Európa talán legszínesebb és legváltozatosabb villamosparkjából.

Mentula (akit mindeddig sima vörösbor-szakértőnek ismertünk) göcsörtös fába vágta a gasztronómiai szakírók töltőtollal kombinált zsebkését: kétrészes posztjában megkíséreli azt, ami az ezeréves horvát-magyar együttélés során még senkinek nem sikerült: felvázolni a testvéri (avagy szomszédos - mindenki törölheti a neki nem tetsző jelzőt, mert mi ilyen elképesztően toleránsok és rugalmasak vagyunk) nemzet halételekre vonatkozó elnevezés-kavalkádját, és ugyanazzal a lendülettel megadni a magyar megfelelőket.

Noha már ugyancsak kifele tartunk a nyaralások évszakából, megbízható források szerint a dalmát tengerparton jövőre is a hal lesz a sláger és nem a pacalpörkölt, ezért az előrelátóak kinyomtatják majd Mentula írását és beteszik a 2009-es előjegyzési naptárukba.

Ha meg kellene neveznünk azt a törzsolvasónkat, illetve vendégposztolónkat, aki mindig megérzi, hogy köll a vitézség, mert csurtusék ismét időzavarba kerültek egy kicsit - nos, nem hiszem, hogy Viki bácsin kívül bárki más kapna szavazatot.

Mai vendégposztjában bemutatja nekünk a világ legszebb tölgyfasorát, továbbá rávilágít arra, hogy mi is az a jambalaya (amit mintegy harminc éve dúdolunk, de fogalmunk sem volt róla, hogy miről is énekelt Hank Williams vagy a Carpenters).

Ami pedig az utolsó bekezdés utolsó mondatát illeti - nos, innen is látszik, hogy Viki bácsi azért tudna tanítani az Élet Iskoláján. Már ha ráérne.

És természetesen külön köszöntjük Viki bácsit tucatodik vendégposztja alkalmából! Rengeteg egészséget és (önző módon) még sok vendégposztot kívánunk neki és olvasóinknak!

Ígérem, ez bazáros posztból (legalábbis a jeruzsálemiből) már az utsó!

Ha rajtam áll, már az előző posztban befejeztem volna, de blogmotor úgy döntött (kétszer is a szemét), hogy nem menti hozzá a frissen írtakat a már megírt részhez, így aztán feladtam, és gyorsan publikáltam, ami elkészült, még mielőtt elvész.

A bazár kínálatából a végére hagytam mindazt, ami fogyasztható, pedig - ugye ezt hangsúlyoznom sem kell? - az ehető / iható dolgok mindig is számot tarthattak érdeklődésünkre.

Miután volt annyi türelmetek, hogy körülnéztetek velem a Jaffa kapu környékén, kívül és belül, majd a falon belül kerülve rácsodálkoztunk a Dávid toronyra meg a sokféle emberre, most már végre belevetjük magunkat tényleg a bazárba.

Akármerre is járunk, a piacok mindig fontos látnivalót jelentenek, amit lehetőleg nem hagyunk ki, hát még a közel-keleten, ahol a bazár időnként maga A Látnivaló.

Igaz, ebből a keleti fajtából eddig még csak az isztambulihoz volt szerencsém, valamint 1981-ben, amikor érettségi után a szüleimmel a nagy Szovjetben voltunk, annak is a  középázsiai részein; akkor Taskentben és tán Frunze-ben sikerült nagyon is autentikus ázsiai vásárba belekóstolni.

Az az igazság, hogy ez a rövid írás sem az utazás, sem a gasztronómia témakörhöz nem kapcsolódik, viszont a számmisztika iránti vonzódásom nem hagyta, hogy ezt a pillanatot szó (poszt) nélkül hagyjam.

2008 nyolcadik hónap nyolcadika van, 8 óra 8 perc. És 8 másodperc, de ez nem látszik.

A Jaffa kapu körbejárásánál már megígértem, hogy a bazárba is bemegyünk - hát ennek most jött el az ideje.

Csupán a rekapituláció kedvéért: az itt látható fal teljesen körülveszi Jeruzsálem óvárosát, amelybe csak a kapukon keresztül lehet bejutni.

Tőlünk teljességgel idegen, roppant igazságtalan módon hosszú-hosszú idő óta megfosztottuk olvasóinkat a híres temesváriak sorozatunk további szereplőitől, pedig annyi van belőlük, hogy - ahogyan azt láttuk -, ha nagyon muszáj, még Budapestnek vagy Hollywoodnak  is jut belőlük.

Ma egy olyan arcról fogunk mesélni nektek, aki egyszer már (mellékszereplőként) felbukkant úgy fél évvel ezelőtt, amikor Ajtonyról esett szó ezeken a képernyőkön (nem ártana átismételni az ott tanultakat, hogy világosan értsük, miről is van szó…). Azóta rájöttünk, Csanád vezér volt annyira nagystílűen jellemtelen, hogy megérdemeljen egy külön posztot minálunk.

A sikeresnek mutatkozott első és második rész után folytatjuk vajdahunyadi barangolásunkat, térben és időben. A beltéri fotók egy kicsit szemcsésre sikeredtek, amiért a fotóapparát beállításáért felelősök természetesen megkapták jól megérdemelt büntetésüket, de reméljük, hogy ez csak minimális mértékben csorbítja az élményt.

Kattints, ha kíváncsi vagy, hol filmezték a BloodRayne-t, a Luther Mártont és a Nostradamust, valamint hol fogják hamarosan a VIII. Henrik életéről szóló legújabb mozgóképes művet forgatni!

Izraelre nagyon jellemző a régi és új keveredése. Ráadásul mindezt szélsőséges formákban kell elképzelni, mert ami régi az nagyon régi, ami új, az pedig meglehetősen új.

Az ország maga ottlétünkkor ünnepelte 60. szülinapját (tele is volt minden zászlóval meg a 'sisim' feliratokkal - de erről majd külön), tehát amit én itt újnak nevezek, az ebben az időszakban létesült.

Rengeteg mindent építettek az elmúlt évtizedekben, de a dolog még távolról sem fejeződött be: manapság is masszív építkezések folynak mindenfelé.

Szerintem ez az ország még nincs kész, olyan befejezetlen - állandóan ez volt az érzésem...

Természetesen Vajdahunyad várához is kapcsolódik egy-két legenda; ezek közül ma a várudvaron látható kút köré font történetet meséljük el nektek. Persze garancia nincs, hogy minden száz százalékig úgy történt volna, ahogyan itt alant olvashatjátok, de a lényeg változatlan. Na meg a szájhagyományban pont az a szép, hogy nem dogmák és axiómák felsorolása; sok ilyet ismerünk és (ami bennünket illet) nem nagyon szeretjük őket...

Na de hagyjuk az unalmas bölcselkedést és lássuk inkább a mesét...