Mi sem bizonyítja jobban a "jó munkához idő kell" típusú, népi ihletésű közmondások időtálló, kipróbált igazságát, mint mai vendégposztunk. Error kolléganő (...-ik születésnapja közelében) mindent megtett annak érdekében, hogy - több hónap megfeszített munkájával - minőségi munkát tegyen le képernyőnkre. Kattintsatok a tovább linkre és megtudjátok a választ mindazokra a kérdéseitekre, amelyek az első világháború északolasz csatatereihez kapcsolódva, nyugtalanítóan ott fészkeltek a neuron-milliárdjaitok között feszülő idegpályákon, és azt is megtudjátok, hogy mi a köze az árpaszemeknek Trianonhoz. Nőtlen olvasóink (fantáziájukat felfrissítendő) Error combizmairól is szereznek majd néminemű benyomásokat, hogy a talján almakukacokról ne is beszéljünk.

Hegyek (és Háború)

Na jó, nem Svájc, hanem Észak-Olaszország, de hegyek. Mindenképpen a Dolomitokról akartam írni, mert a Dolomitok elbűvölő környék, az Alpok teljesen sajátos külalakkal és hangulattal rendelkező keleti zuga, szerelem első pillantásra. Összességében meg általánosságban a Dolomitokról írni azonban nem lehet, rengeteg kisebb hegycsoportosulásból áll, mindegyik szép, mindegyik máshogy izgalmas, úgyhogy a témát leszűkítettem a Kis-Lagazuoi-ra, ami hegymászási szempontból jelentéktelen, 2700 méter körüli orom, viszont a környék egyik leghadirokkantabb hegye, és ez arrafelé tényleg nagy szó. Sorsát nagymértékben meghatározta, hogy a Dolomitok nagy része Dél-Tirol területére esik, és az I. vh-ban a Monarchia meg Olaszország elszántan ugrott itt egymásnak a hadviselésre nemigen alkalmas terepviszonyok között.



A boldog békeévekben a Marmolada csúcsán keresztül húzódott az osztrák-olasz határ, ez a Dolomitok déli régióiban van, és a csoport legmagasabb hegye. Mihelyt az olaszok beszálltak a hirigbe, felnyomultak Cortina d’Ampezzóig, ami a Dolomitok fővárosa, minden rohadt drága benne, nincs parkolóhely, és volt ott olimpia is; elfoglalták. Aztán elakadtak. A Dolomitokról tudni kell, hogy formakincséből a lankás lejtők, mint olyanok, teljesen hiányzanak; vannak nagy völgyek, a végükön nagy hágók, amiken átszerpentineznek az utak, és a völgyeket mindkét oldalról olyan falak határolják, hogy az ember a hátába veri a tarkóját, ha fel akar nézni rájuk. Az olaszok küszködtek előre a völgyekben a hágók felé, hogy átjussanak északra; az osztrákok meg befészkelték magukat a hegytetőkre, ahonnan jó a belövés a völgyekre meg a hágókra.

Volt olyan is, hogy az olaszok voltak felül, az osztrákok meg alul, a nehezebb megjegyezhetőség kedvéért; ilyen helyszín volt a Lagazuoi is, ami a Falzareggo-hágó fölött őrködött, tetején egy nagyszabású olasz állással. Az olaszok lődöztek lefelé, az osztrákok pedig, akik bevették magukat a hegylábhoz, lődöztek felfelé, de ez unalmas lett egy idő után, és nem hozott látható eredményt. Az osztrákok úgy döntöttek, maguk is megpróbálkoznak a remek módszerrel, amit nem sokkal azelőtt a völgy túloldalán, a Col di Lana nevezetű hegycsoportban az olaszok már sikerrel vetettek be ellenük: felfúrnak a hegytetőig, az ellenséges állások alá, ott feltöltenek egy üreget robbanóanyaggal (dinamittal, vagy a nitroglicerin valami szilárdított formájával), és leröpítik a fejük felül az akadályt képező olaszokat.

Ez volt a terv. Addigra már, jelzem, a Lagazuoi hegyfalának alsó régióit teljesen sajttá fúrták az osztrákok, mert ugye a völgy közepén parádézni nem volt egy életbiztosítás, inkább a sziklában közlekedtek, bár ez nehézkes volt, és nagyon lassú. Most akkor elkezdtek felfelé csákányozni. Az olaszok közben, amellett, hogy lőtték a völgyet, folyton gyanakodtak. Árpaszemeket szórtak valami kifeszített cuccokra, á la Egervár, de az árpaszemek sajnos képtelenek voltak megkülönböztetni az alagútfúrást az ágyúzástól, ezért folyamatosan rezegtek. Akkor az olaszok elkezdtek ásni lefelé, hátha beleütköznek az osztrák alagútba, mielőtt az még felérne hozzájuk. Wartime legend, hogy az olaszok meg az osztrákok a Lagazuoi sziklatömegében alig méterekkel fúrtak el egymás mellett, és ha nem dolgoztak volna megállás nélkül, meghallották volna a másikat.

Ez persze nem igaz, de jól hangzik. Az osztrákok mentek-mentek, mint kukacok az almában, volt egy csomó nehézségük, a legnagyobb az volt, hogyan tüntessék el a tonnaszámra kibányászott törmeléket úgy, hogy a gyanakvó olaszok ne vegyék észre; éjszaka meg ködben meg hóviharban borogatták ki a követ a falba, a hóvihar volt a legjobb, mert az a hangokat is elnyelte. Meg még rengetegféle nehézségeik voltak, sínpárokat fektettek le a járatban, hogy ne háton kelljen cuccolni a kifejtett követ, meg a hegy gyomrában laktak fűtetlen sziklalukakban, ahol nyilván büdös volt meg hideg meg sötét, meg az olaszok folyton kilőtték a kajaszállítmányt, meg a szanitéceket. Minden nehézség ellenére kialakítottak két bombakamrát, az egyik máig látható, a másik értelemszerűen nincs már meg, mert 1917. május 22-én a belé halmozott 30 tonna robbanóanyag az olaszok állásaival, lövészárkaival, magukkal az olaszokkal, valamint a Lagazuoi teljes hegycsúcsával egyetemben a levegőbe repítette. Mintegy 100e m3-nyi szikla robbant le a hegyről. Ez adott pillanatban így nézett ki:







Ha most azt gondoljuk, ez nagy fegyvertény volt, tévedünk. A rombolásnak tartós és kedvező hatása nem lett, a megsemmisült állásokban nem tartózkodtak sokan, az olaszok alig egy hónapra rá visszaszerezték maguknak a hegycsúcsot, és mindkét fél nulláról indult megint – megérte az a sok küszködés meg kaparászás a csákánnyal.







A Kis-Lagazuoi orma tehát a világháború áldozatául esett, nem úgy a járatrendszer. A Dolomitokban az olasz meg osztrák alpinista-szövetségek legújabb hobbija, hogy közös erőfeszítéssel helyreállítják a régi lövészárkokat; ezzel elfoglalhatják majd magukat pár évtizedig, mert jóformán az egész Dolomitok egyetlen lövészárok-rendszer. A Lagazuoi-on, ha nem felvonóval megy fel rá az ember, vagy nem a szelídebb túristaösvényen, akkor nagyjából 3-4 klettersteig-útvonal közül választhat (klettersteig: mesterséges biztosítással ellátott mászóút, olaszul via ferrata, ez külön téma lenne és elég hosszú), és mindegyik a világháborús állásokat, üregeket, párkányokat meg alagutakat követi. A legizgalmasabb útvonal egyben a legrövidebb is, végig lehet menni ugyanis az alagúton, amit az osztrákok ástak, hogy az olaszok fenekébe csempésszék föl a kellő mennyiségű robbanóanyagot. Kell hozzá fejlámpa, egy meleg pulóver, félősebbeknek és magasabbaknak sisak, meg kellenek hozzá elég jó combizmok. Mert ilyen:


4-500 méter szintet küzd le, végig bent, a Lagazuoi gyomrában; időről időre ki lehet tekinteni a sziklafalba az alagútból nyíló üregek (egykori lakó- meg kamrafülkék, lőállások) ablakain, de amúgy a sötét folyosón kell caplatni fölfelé, a nyirokban meg hidegben.

Nyílás:



























Időnként elágazások is vannak, kaland-játék-kockázat, némelyik vakjáratba vezet, másokon el lehet jutni a járatrendszer más részeibe. Tájékoztató táblákat is felhelyeztek, angolul, németül meg olaszul, merthogy a Lagazuoi teljes tömbje szabadtéri múzeumnak számít, ingyenes, viszont sokkal többet kell lihegni meg izzadni, mint mondjuk a Szépművészetiben. A táblák elregélik, hogyan juttatták fel a hány kiló robbanóanyagot, hányan fagytak meg télen, hogyan lődözték ki egymást, csupa ilyen lányos dolgot. Mikor már teljesen lefárad az ember a lépcsőzéstől, feljut az egyik valahavolt bombakamrába, és ha még kicsit feljebb megy, kibukkan a hegytetőn, itt:






És akkor pontosan a Kis-Lagazuoi újrarajzolt csúcsán áll, a törmelékes kupacon, ami a robbanás után megmaradt. Ahhoz, hogy hozzájusson a jól megérdemelt kávéneműjéhez, csak át kell libbennie a romos hegygerincen, ez hegynemjárta embereknek kicsit ijesztőnek tűnhet, mert keskeny, és alatta minden meredek, de utána már közel a Lagazuoi-ház, benne jó kis innivalók meg képeslapok. Ez itt a gerinc, aminek a helyén régen a csúcstömb volt:











És ha még mindig van kedve meg bátorsága mozogni, a házon túl felmehet a Nagy-Lagazuoi főcsúcsára, amit egy fából faragott, gyötrődő Jézus ural, a keresztfájának a repedései, elég profán módon, teli vannak tűzködve aprópénzzel.

(A háttérben nem nagyon látható jókora hegyi csóka-csapatot sokáig figyeltük, mert őrült vágtában vágódtak ide-oda a szélben, kavarogtak, mint a halrajok a Discoveryn. Tökre irigykedtünk, hogy biztos élvezetből csinálják, játszanak a széllel és milyen jó nekik, mikor láttuk, hogy két német fickó mellettünk izgatottan mutogat, és sokszor elkiabálják, hogy falkon!


Aztán észrevettük mi is; szegény tollasok nem jókedvükben kamikázéztak, hanem konkrétan menekültek egy sólyom elől.)

Gyengébbek kedvéért lefelé igénybe lehet venni a felvonót, mi 6 eurót fizettünk fejenként, de a felvonós ember zsebre dolgozott, ezért nekünk olcsóbban adta. Előre szólok, hogy a járgány hajmeresztő; a szokásos, kezdeti nagy behintálós lendülettel már ki is repül a 600 m-es mélység fölé, ez egyeseket meg szokott viselni. Viszont igen gyorsan levisz a Falzereggo-hágóba, egyenesen a parkoló közepébe, ahol, ha okosak voltunk, a kocsit hagytuk.     

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.