Mindenki hallott már a madeirai borokról (a madeirákról, így, kisbetűvel), úgyhogy túl sokat nem időznék ennél a témánál. Lényeg, hogy a közvélekedéssel ellentétben (amely szerint a madeirai bor vörös, nehéz és édes), négy altípusa van: a sercial a száraz (rizlingszerű), a verdelho a félszáraz, a bual a félédes, míg a malvasia (vagy malmsey) az édes (már-már likőr, nem is bor). A madeiraiak nem viccelnek: amikor édes bort mondanak, az bizony édes is. A leginkább a cukrozott aszúra emlékeztet a malvasia íze, megkóstolni csak az erős idegzetűeknek merem ajánlani. Na meg azoknak, akik szeretik az alkoholos mézes puszedlit. A többi egészen kellemes, a verdelho kifejezetten jó, halételekhez különösen.

A kis népek önérzete függőlegesen sem ismer határokat. Ilyen szempontból tökéletes példa az Estrella hegység legmagasabb csúcsa, amely (ahogyan azt Csuri korrekt módon írja) 1992 méter.

Igenámde: a portugál kebel nem bírta elviselni, hogy az egész országban nincs egy tetves hegycsúcs, amely legalább elérné a 2000 métert (míg azoknak az anyaszomorító szomszéd spanyoloknak bezzeg tucatnyi ilyen is a rendelkezésükre áll), ezért fogták magukat és a csúcsra építettek egy 8 méteres tornyot. Ezt nem tudtuk megnézni, de el bírjuk képzelni. Óhatatlanul elgondolkodik ilyenkor az ember, hogy a mi kis nyomorult 1014 méteres Kékestetőnkkel mi a Jóistent lehetne csinálni..?

A teljes és maradéktalan igazsághoz hozzátartozik, hogy a fenti állítás csak a kontinentális Portugáliára érvényes, tudniillik a teljes Portugália legmagasabb pontja az Azori szigeteken lévő Pico, a maga 2351 méterével. Ide nem kellett mesterséges magasítás; elég impozáns ez az egykori vulkán magától is.

Az Azori szigeteken sajnos még nem jártunk, de az ötéves tervünkben szerepel.

Tipikus madeirai sütemény a bolo de mel, vagyis a cukornád-mézzel készített, helyi érdekű kalács. Hogy őszinte legyek, nem egy nagy durranás. Az általunk megszokott, hasonló cuccoktól abban különbözik, hogy nem egy légies, szivacsos, könnyű testű édesség, hanem igenis jó nehéz, sűrű, kiadós és nagyon laktató. És persze elképesztően tartós: heteken keresztül eláll, gyakorlatilag változatlanul megőrizve élvezeti értékét (már ha van neki olyan). A bolóra mandula és/vagy dió és/vagy mogyoró szórandó, gazdagon. 

Nem is húznám sokat az időt: íme, itt van, ő az!

Mármint ez a Hotel Evropa, Prága szívében a Vencel téren, és mindenkinek, aki nem kőgazdag, azt ajánlom hogy menjen el és lakjon benne, amíg teheti.

Majd jól meg is magyarázom:)

Az úgy volt, hogy Té elment konferenciázni Prágába 2 és fél napra, de ha már ótóval ment arra, hát én is beültem. Ő az ottani Budán valami francos négycsillagosban hivataloskodott, én meg gondoltam: nekem jó lesz valami kis szerény, csak legyen a belvárosban. És a jó öreg Internettyen nekiestem a nem kis feladatnak. Nem, persze hogy nem gond szállást találni Prágában; annyi ajánlat van, mint a fene. Na de ennyi közül kiválasztani!! Az már nem olyan eccerű.

Olvasóink megszokhatták, hogy időről időre megtekintjük a blogválasztékot, és ha szubjektív benyomásaink szerint arra érdemes internetes naplót találunk, ezt szíves figyelmetekbe ajánljuk.

Mostani kedvenceink közül (mintegy felkészítve olvasótáborunkat a közelgő, hosszú és nyirkos őszi estékre) kettőt emelünk ki, melyek rövid bemutatása a kattintás után olvasható.

Egyetlen, Portugáliáról szóló beszámoló sem lehet teljes a bacalhau megemlítése nélkül. Portugália bacalhau nélkül olyan lenne, mint Franciaország bor, Anglia köd, vagy Magyarország hazudós politikusok nélkül: elképzelhetetlen és unalmas.

A portugál gasztronómiai hagyományok felsorolásakor nem feledkezhetünk meg a kávéról, hiszen valódi latinok lévén, a luzitánok a koffein segítségével óriási erőfeszítéseket tesznek a szívritmuszavarok és a kórosan magas vérnyomás előidézésére. Főleg Angolából és Brazíliából származó, lehetőleg frissen pörkölt és őrölt babkávét használnak, ami - a zaklatott közös történelmi múlt ismeretében - abszolút nem meglepő. 

Kedves olvasók, vendégszerzők, csurtusblog-szurkerek!

Tájékoztatunk benneteket, hogy az idei Goldenblog-versenyen, a helyi érték kategóriában indult  közel ötszáz blog közül Csurtusék a kilencedik helyezést érték el, centire és grammra megismételve ezzel a tavalyi produkciót.

Köszönjük a bennünket ajánlóknak és a ránk szavazóknak, továbbá mindazoknak, akik nagyvonalúan elfogadták tőlünk az előzetes hálapénzt. Kiemelten hálásak vagyunk Bebesy Annának, az eduline szerkesztőjének, a szakmai zsűri tagjának, aki ezt írta rólunk:

Csurtusék minden bizonnyal a világ legszerencsésebb emberei. Utaznak-esznek-isznak és minderről úgy tudnak beszámolni hogy az még az olvasóknak is tetszik. Ráadásul már második éve van bérelt helyük az első tízben.

Szóval köszönet, meg minden. A többi helyezettnek és résztvevőnek gratulálunk, rátok (olvasókra) pedig jövőre is számítunk!

NEM LESZ előfizetési díj-emelés!

Csurtusék
 

Az elmúlt két és fél évezred során kelták, gallok, rómaiak, vizigótok, majd a muzulmánok, az okcitánok, illetve hát a franciák uralták Carcassone környékét.

Nem, furcsamód a miénk (eddig) még nem volt, még egy rövid időre sem.

Ez a dél-francia kisváros két, egykor igen jelentős kereskedelmi és hadiút (egy kelet-nyugati és egy észak-déli) kereszteződésében fekszik, s kivételezett helyzetét nagyon sokáig féltékenyen őrizte. Látképileg és építészetileg még az igen erős délfrancia mezőnyből is kiemelkedik, ezért logikus, hogy mi is bekukkantottunk egy rövid látogatás erejéig.

Egyszer régen már írtunk egy posztot az osztrigáról, s egy rövid posztot a feketekagylóról. Mivel azóta már mi is beruháztunk holmi digitális fényképezőgépekbe és nem kell azzal a rohadt szkennerrel bajlódni, ha az ember saját fényképeket akar felpakolni a netre, most egy újabb tenger gyümölcsei témájú gasztroposzt következik. Ismét csak azt tudom mondani, hogy a megrögzötten kontinentális ízlésű olvasóink inkább újfent olvassák el az albán birkafejes cikket, mert most olyan állatok elfogyasztását fogjuk képekkel dokumentálni, amelyeknek egyrészt nem feltétlenül piros a vérük, másrészt meg elszaladni se igen tudnak. Ja: és az is lehet, hogy még élnek, amikor lecsúsznak a nyelőcsöveden.

Èze, akarom mondani EZ a kis középkori városka a Côte d'Azur-ön Monaco és Nizza között található kábé félúton.

Mostani utunkon mindkettőt kihagytuk, de Ezét megnéztük, sőt, ott is aludtunk.

A városkát úgy kell elképzelni, hogy van egy hegy (olyan 400 méteres, tehát inkább hegyecske), ezen girbegurba keskeny utcácskák felfele, majd egy kaktuszokat bemutató botanikus kert kezdődik a tetején, a csúcson pedig egy középkori várrom zárja az összeállítást.

Viki bácsi legújabb posztjában ismét ötvözi a történelmi tudnivalókat a zenehistóriai érdekességekkel. A helyszín ezúttal Crna Gora, ez az apró délszláv köztársaság, amely négy évvel ezelőtt intett be Szerbiának azzal, hogy (Belgrád őszinte sajnálatára) hetykén kikiáltotta függetlenségét.

Ezt a posztot vizuális felüdülésnek szánjuk, s a tőlünk megszokott szószátyárságot ideiglenesen visszafogva átadjuk a képeknek a főszerepet.

Az alábbiakban baszkföldi fotóink közül láthattok válogatást; kifejezetten olyan képeket szerkesztettünk be, amelyeken a természeti hangulat dominál, s amelyek - reményeink szerint - áthozzák a vidéki Baszkföld hangulatát. Nekünk nagyon bejött, reméljük, ti sem fogjátok unni.