A szigeten minden négyzetméternyi olyan felület, ahová haszonnövényt lehet telepíteni: kincs. Ahhoz, hogy ezeket gondozni lehessen, oda is kell menni, esetenként permetezővel a hátadon, ásóval a kezedben, neadjisten kistraktorral, rotációs kapával, egyebekkel. (Innen is köszönöm egykori tanáraimnak a temesvári Mezőgépészeti fakultáson eltöltött felejthetetlen, közel három év során elsajátított szakismereteket; nélkülük nem tudnék ilyen szavakat, mint a rotációs kapa meg a haszonnövény. És mennyivel kevesebb lennék, Istenem...)









Szóval a dimbesdombos szigeten a teraszosítás mellett tették le a voksukat. A képeken - reményeim szerint - látható az építészetileg is értékelendő megoldás. Döbbenetes látvány egy-egy 30-40 fokos lejtési szögű hegyoldal, amelyen szőlő-, banán- és más ültetvények sorakoznak, másfél-két méteres szélességű, mesterségesen és tiszta, nyers emberi erővel évtizedekkel (olykor évszázadokkal) ezelőtt létrehozott vízszintes teraszokon.

Ilyet én eddig csak Görögországban láttam, illetve a köves alátámasztású megoldást Írországban.

Gondoljuk csak el: oda tényleg elég macerás bejárni, a betakarítást is nagyrészt kizárólag manuálisan lehet megoldani. Igaz az is, hogy láttunk olyan munkagépeket, amelyeket mintha ide, speciálisan ilyen körülmények közé terveztek volna: egészen apró talajgyalu, bulldózer, daru, építkezéseknél betonkeverő, mind-mind olyanok, mintha az eredeti összement volna a mosásban...