A szöveg semmi újdonságot vagy extra információt nem tartalmaz; bizonyos Halikarnasszoszi Dionüszosz görög történész áradozik a műről, csontig benyalva a rómaiaknak. Ez a pasi csak azért érdekes, mert az időszámításunk kezdetén (gyakorló keresztényeknek: Krisztus születése körüli időben) írt egy olyan történelmi tanulmányt, aminek az volt a címe, hogy "Az ókori Róma"...


Az eredetileg 800 méter hosszúságú Cloaca Maxima még a rómaiak előtti etruszk mérnökök és kényszermunkások, na meg Lucius Tarquinius király hozzáértését dícséri; lám-lám, egy igazi királynak még a lefolyókhoz is értenie kell.

Persze római barátaink később tökéletesítették, és egyes szakaszait bekapcsolták a modern Róma szennyvízhálózatába.

Tistedurnak igaza van: lazán lehet(ett) sétálni benne, már ha az embernek az ugyancsak ügyes római orvosok kiirtották a szaglószervi érzékenységét.


Ahhoz is hozzászokhattunk már, hogy az ókori rómaiaknál kínálati piac volt istenekből: természetesen a Cloaca Maximának is volt sajátja: Cloacinának hívták.

A rómaiak furcsa ízlését ismerve azon sem csodálkozunk, hogy másodállásban Cloacina (akit később elláttak a Venus melléknévvel is) a házasság alatti szexuális kapcsolatokat is felügyelte...








Visszatérve a hullák bedobására: annó divat volt temetés és/vagy hamvasztás helyett ezt a módszert választani;  olyan hírességek is így jártak állítólag, mint például Szent Sebestyén.

Itt Lodovico Carracci tartotta fontosnak megörökíteni a római katonák égbekiáltó bűnét.

Kevesen tudják (most már százmilliónyival többen), hogy a híres Bocca della veritá (az igazság szája) is a Cloaca Maxima egyik lefolyóját (befolyóját? elfolyóját?) jelezte.

Mindenki ismeri Vespasianus császár bon mot-ját (A pénznek nincs szaga, azaz Non olet pecunia). Ezt akkor mondta állítólag, amikor kötelezte a város lakóit, hogy fizessenek azért a közszolgáltatásért, ami arról szólt, hogy a vizeletet városi alkalmazottak összegyűjtötték, majd eladták jó pénzért a textileseknek, akik a benne található ammóniával kezelték a gyapjút.

Akárhogy is nézzük, az ókori Rómában bizonyítottan működtek vegytisztítók, és a veszélyes hulladékok újrafelhasználása állami politikai rangot kapott.