Van abban valami mélyen perverz és igazságtalan, hogy a vikingek leszármazottai és a kontinentális kelták egykor szebb napokat látott tartományai egyrészt szomszédosak, másrészt napjainkban mindkettő fölött a francia trikolór lobog, harmadrészt pedig hogy mindkettőről olyan keveset tudunk. Nagyvonalúan lefranciázzuk őket, s ezzel máris elismertük, hogy az egységes nemzetállam 19. századi eszméje (és eszménye) bizony rajtunk is úrrá lett...

 

De kanyarodjunk vissza a breton partokhoz.

Az írek, skótok és bretonok kapcsán rengeteget beszéltem itt keresztül-kasul a keltákról, anélkül, hogy (pedagógiailag korrekt módon) a bevezetővel és az általánosságokkal indítottam volna.

Akit a téma hidegen hagy (nem hinném, hogy sokan lennének ilyenek...), az lapozzon. A túlnyomó, józan, értelmes, tájékozott és érdeklődő többség pedig tartson velem egy kis visszapillantásra. Persze nem akadémiai székfoglalónak szánom, a történészek tehát ne várjanak rám esténként az utcasarkon, kezükben méretes fejes vonalzóval; pár mondat a múltról, hogy jobban értsük a jelent.

Portugáliát a Cabo da Roca-nál abandonáltuk legutóbb, érdemtelenül, de nem ám azért mert lelépve a kontinens legnyugatibb pontjánál elmerültünk az óceánban...

Most már a vége felé tartunk az útnak, megyünk vissza déli irányba, a főváros felé:

Ez a poszt legyen az építészeté.

Normandiában sétálva néha az az ember érzése, hogy valami zavar támadt az erőben; mintha egy óvatlan pillanatban otthagytuk volna Franciaországot és pár száz kilométerrel északabbra, illetve ugyancsak pár száz évvel korábbra repített volna egy idő-tér örvény.

Hű de ütős cím, ecsém!

Alapban egy ilyen sztorit képzelhetünk mögé:

Csuri járt Kolozsvárosban, és a főtéren sétálva szembejött vele tizenhat éves énje...
Vállig érő szőke-csíkos haj (jaja, már akkor is!), világoskék fodros miniszoknya, fehér póló vékony rózsaszín csíkokkal, fehér zokni kis rózsaszín fodorral, világoskék vászon "balettcipő".

És Csurinak most (nem akkor!!) az volt az érzése, hogy ezt már látta valahol. És a döbbenettől lecövekelve ott kapaszkodott a Mátyás szobor lovának patájába, oszt törte a fejét, hogy honnan olyan ismerős ez a csajszi? És mikor jött vele szembe már egyszer pont így öltözve - mert azt ugye nem feltételezhetjük, hogy állandóan így öltözik...

Az a mellékkörülmény, hogy éppen ő az, csak korábban, aki szembe jön, még nem is kezdte el zavarni, amikor rájött: de hát ezt egy fényképen látta! A saját fényképe, színes (!! nana, csak ne becsüljük le ezt a mellékkörülményt, hiszen Csuri, mint említettem, 16 éves volt csak ott...) és a szegedi (=külföldi) barátnője készítette, mikor átutaztak Kolozsváron.

Mire ez megoldódni látszott, a kis miniszoknyás már elriszálta magát, miközben Csuri (most, könyörgöm, nem akkor! látom nem tudod követni...) csak kapirgálta a patát és azon kezdett morfondírozni, hogy ez most egy déja vu volt, vagy sem?

Meg kéne kérdezni Tuskót, döntötte el, és ettől teljesen megfeledkezett arról, hogy 16 évesen épp befordul a sarkon.

És így tovább.

Mert hogy egy ilyen cím után ilyesmit illene írni, spékelve még egy kis érzelemmel, miegymás.

A kopár valóság sokkal prózaibb:

Csuri egy fél napra üzleti tárgyalásra átment Kolozsvárra, amelyből nem látott szinte semmit, de egy egészen dizájnos vendéglőben ebédeltek meg a vendéglátóival, melynek neve:









































Ahogy már megszokhattuk, a részletekre ráfókuszálunk picit:
































és belépünk, ahol egy pici kávézón keresztül juthatunk a vengéglőbe,
























vagy egy lépcsőn a tetőtéri panzióba:


























Az étterem is hangulatos, és a ciorba de perisoare (húsgombócos savanyúleves, csorba) meg a tocanel cu mamaliguta egészen finom volt. Európai mínusz 30%-os árakon, ott viszont drágának számít.





























Ha mindezek után azt kérdezed, hogy hol van ez a hely, adjam meg a címet és merre kell menni, akkor máris lebuktál,
hogy nem figyeltél eléggé: nem megmondtam hogy csak 16 éves voltam? Ki tudna ennyi idő után visszaemlékezni...?
:)

A Guinnessről egy ír posztban írni olyan triviális és nyilvánvaló dolog, hogy sokáig gondolkoztunk: egyáltalán belevágjunk-e? Végül is megtesszük, hiszen kanadai beszámolónk sem úszta meg a juharszirup nélkül, márpedig ha választanunk kéne, hogy a kettő közül melyikből igyunk meg ebben a nagy melegben egy pintet, habozás nélkül (illetve habzással, he-he, milyen szellemesek vagyunk) a sör mellett voksolunk a faméz ellenében.

 

Ha Írországban jársz, megteheted, hogy nem nézed meg Dublint, kihagyod Moher szikláit, elkerülöd a régi temetőket és még az is belefér, hogy egyetlen, a Nagy Éhezés emlékeit megörökítő kiállítást sem látogatsz meg.

Két dolgot azonban NEM SZABAD elmulasztanod: a Guinness sör megkóstolását, illetve egy Cashel-i látogatást.

 

Még egy ígéret teljesítésével vagyunk adósok.

Meglepetéseket ígértünk.

Hát tessék:

British Columbia tartomány fővárosa elég sok szempontból kiemelkedik a kanadai városok közül.

Elsőként természetesen a címert említeném. A két címertartó alak formabontó módon nem angyalokat, griffmadarat vagy szárnyas oroszlánt ábrázol (a roppant gyakorlatias helybéliek szemmel láthatóan nem hisznek ezekben a mesebeli teremtményekben), hanem egy favágót (emlékszünk még a niagarai afférra?), illetve egy halászt. Az európai heraldikusok most biztosan a szívükhöz kapnak és csendes hörgés közepette rábuknak az íróasztalukra, de a vancouveri városatyáknak ez tetszik. Most mit lehet tenni..?

 

Minden év novemberének harmadik csütörtökjén furcsa hangulat lesz úrrá a francia lakosság 80 százalékán. A tömeg a kocsmák, kávézók és éttermek környékén lófrál, s fél szemmel folyton az órát lesi.

18:00:00-kor kipattannak a félig lecsukódott szemek, megfeszülnek az izmok és mindenki az első, útjába eső vendéglátóipari helyiség felé veszi útját, ahol a kirakatokban, ajtókon, ablakokon, kézzel írva, avagy előre elkészített és kinyomtatott, százszínű plakáton  18:00:05-kor máris millió helyszínen olvasható a felirat:

A régi temetőknek mindig különleges atmoszférájuk van. Az emberek (na jó, szűkítsünk: Csurtusék) sosem tudják pontosan, melyik érzésnek engedjenek egy ilyen helyszínen: annak a természetes, kicsit megilletődött, legbelülről jövő hangulatnak, amelyet az elkerülhetetlen elmúlás fuvallata idéz elő, vagy a múzeumba illő, rácsodálkozós, érdeklődős ájernek, amit az évszázados, műemlék-jellegű fejfák, az alig kivehető betűk okoznak.

Bretagnei kószálásunk során számos - képeslapra, illetve turisztikai kiadványok első oldalára illő - képet készítettünk.

Az itt látható kettő azonban nem tartozik ezek közé.

Utolsó napunkon rendesen belehúztunk, és meglehetősen sűrű programtervet teljesítettünk.

Kezdtük Sintrával, a régi királyi várossal, amelynek önmagában annyi látványossága van, hogy több napra is sok. Például a város központjában ott a királyi palota, ez azonban szerdánként zárva volt, úgyhogy csak egy kisebb udvarból kukucskálhattunk ki a városra.

Mondanom sem kell, hogy mindez hegyen-völgyön fekszik, a szokásos meredek, szűk macskaköves utcákkal, és az hogy látunk valamit magunk előtt szinte karnyújtásnyira, egyáltalán nem jelenti hogy ne kellene kilométereket megtenni, míg odaérünk.

A Sintra környékén lévő hegytetőkön 5 olyan vár, palota, kastély is van, ami külön-külön megér pár órás látogatást, mi a közvetlenül a város fölött uralkodó mórok várát (Castelo dos Mouros) választottuk ki.

Ezt, a helyi szokásoknak megfelelően az 1200-as években olyan helyen építették fel, ahol már voltak előző római kori vármaradványok, úgyhogy ez volt az ’új’ vár…







A várfalakon teljesen körbe lehet sétálni kilométernyi hosszan, és T megfigyelése az volt, hogy ezekben a várakban a keskeny várfalakon nem volt hely az ágyúknak, sem egyéb harci szerkentyűknek, hiszen olyan régen épültek, amikor még csak a nyilasoknak kellett harcállást biztosítani. A szokásos gyönyörű panoráma minden irányba, plusz még a kilátás Sintrára és a királyi palotára – szóval megéri felmászni.





Egyébként autóval fel lehet menni a tövébe, onnan már csak 15 percnyi séta a bástyafokok teteje.


























A bástyákról a következő nagy látványosságra, a Pena palotára is isteni kilátás nyílik:

A Pena, a szokásokkal ellentétben alig pár 100 éves, vagyis már majdnem modern (na jó, ez azért túlzás).

Egy teljesen eklektikus, rengeteg stílust (egyesek szerint stílustalanságot) ötvöző együttes, amelynél, a mennyiség átmegy minőségbe elv alapján, a már-már giccses egyveleg annyira meghök-kentő, hogy az már szép.

Közelebbről sajnos időhiány miatt nem szemlélhettük meg, (csak a géppel próbáltam megközelíteni virtuálisan), de biztos hogy ez lenne az egyik célpont, ha valaha újra Portugáliába járnék.

 

Izé… ez utóbbi mondatot Csuri kizárólag a saját nevében mondta! Ha én legközelebb arrafelé járnék, megnézném a portói Hadtudományi és Hadtörténeti Múzeumot, amit – én balga! – hétfőn akartam meglátogatni, márpedig a hétfő Reykjavíktól Isztambulig mindenhol múzeumi szünnap…

 

Ez csak bizonyíték, hogy T is tényleg ottjárt holmi várfokon…

Sintra és a környező várak-paloták turistásabb helynek tűntek az előző néhány helyhez képest, ugyanis aki Lisszabonig eljön, ide is ellátogat, hiszen alig egyórányira van és HÉV-vel, busszal oda lehet menni.

Ezen a környéken autókázva senki nem hagyhatja ki az európai kontinens legnyugatibb pontjának meglátogatását sem, de a Cabo da Roca megzenésítését T. már eldurrogtatta egy előző posztban - hogy ezzel a kellemes hangzavarral éljek...

Ne legyünk szívbajosak, Bretagneból menjünk pár kilométert északnak és tegyük fel az immáron klasszikus kérdést: mit adott Normandia a világnak?

Csak exemplifikatív jelleggel: a kérészéletű viking hercegségeket, Hódító Vilmost, a partraszállást, a calvadost, a camembert (ide hová a tárgyragot?), André Breton-t (he-he, de tényleg), Christian Diort,  és részben Szent Johannát (ő, mint tudjuk, Orléans-i volt, de a sajnálatos médiapublicitást kapott máglyahalála Rouen-ban következett be).