Most van az a momentum, amikor MUSZÁJ egy rekapitulációt tartanom szín-ügyben, hogy egy összfoglaló képben bemutassam, milyen is ez így együtt.

Még mielőtt rátérünk a tarka posztra...

Nem hittük volna, hogy osztrigás posztunknak ilyen sikere lesz (index nyitólapi ajánlás szombat délutántól vasárnap délelőttig: közel 4000 olvasó 20 óra alatt, az eddigi napi átlag 50-70-hez képest). Tekintettel a gasztronómiai gurukra, prezentálunk még egy utolsó eresztést osztriga-ügyben, hozzátéve, hogy Csurtusék nemcsak ezen a területen erősek, úgyhogy tessék olvasóként visszatérni!
 

A zöld, azul és fekete után jellemző szín még a vörös, de nem egy piros árnyalatra kell ám gondolni, hanem amolyan téglaszínű-agyagvörösre. Igaz, ez már nem jelenik meg olyan nagy mennyiségben, mint az eddig taglalt színek, és nem is különül el annyira, de azért kétségtelenül ott van.

Elsősorban a sziklákon csodálkozhatunk rá:

Ott tartottunk előző posztunkban, hogy - már az antik római idők óta - általában jégágyon hozzák, már ha élő osztrigát rendeltünk. Persze van grillezett, marinírozott, kemencében sült, stb. osztriga is,de az igazi a még mozgó. Bocs.

Az is életbevágó tudnivaló, hogy valami miatt az osztrigázásban megmaradt a tizenkettes számrendszer. Ez annyit tesz, hogy nem öt-tíz-húsz darabot rendel az ember, hanem féltucatot-tucatot-másféltucatot. Ne kérdezzétek, miért alakult ez így; biztos erről is a szabadkőművesek, a zsidók, a kommunisták vagy az ufók tehetnek. Hagyomány, oszt' ennyi. Tessenek belenyugodni.

Ahogyan azt már többször bátorkodtuk megemlíteni, Csurtusék mindenféle, reálisan bekövetkező élethelyzetre fel szeretnék készíteni olvasóikat. Ezen ars poetica jegyében már mindenki tudja, mi a teendő, ha a brit uralkodó meghívná a jachtjára vacsorázni.

Mivel az ördög nem alszik (és lévén, hogy az előkészített, beszkennelt, az új posztokhoz szánt fotókat bentfelejtettem a munkahelyemen, de majd hülye lennék csak ezért hétvégén 70 kilométert autózni,  már bocsánat, de ugye ezt senki nem gondolta komolyan most, amikor annyi tennivaló van a kertben és még bele se kezdtem az új Nelson DeMille krimibe, meg aludni is kéne egy csomót?!), szóval az osztrigák, illetve az osztrigaevés sem maradhat ki a kötelező tananyagból.

Az azul ég alatt, a nem kevésbé azul óceánban úszkáló zöld sziget esetében mit is akarhatok most itt a feketével?

Szorgalmas olvasóinknak derenghet valami az előző posztokban emlegetett, sőt tettlegesen bemutatott fekete homokról - nos, ebbe az irányba kell kapirgálni...

Madeira egy vulkáni sziget, ahol vulkáni kőzet van, ezért aztán a sziklák, és az ebből idővel keletkezett homok is fekete. Lehet, hogy ez nem túl szakszerű magyarázat, de a tudományos értekezéseknek NEM én vagyok a szerzője, hanem Té - tessék bizalommal hozzá fordulni.

Ha csak a homokot fényképezi az ember, nehezen visszaadható a színhatás, mert tele van apró csillámokkal, és ettől máris világosabbnak tűnik.

De az óceánparton, ahol az erős hullámok felkavarják, az egyébként ijesztően tiszta víz is ilyen lesz:

(Persze a lenti "tovább" linkre kell kattintani...)

Mielőtt belevágnék a legizgalmasabb gdanski élményem taglalásába, az ismeretterjesztés jegyében gyorsan elmondom, hogy az északlengyel kikötőváros nemcsak a posztkommunista Lengyelország első elnökét adta a világnak, hanem olyan neveket is, mint a filozófus Arthur Schopenhauer vagy Günter Grass.

(Schopenhauerra amúgy dühös vagyok, mert épeszű ember hogyan írhat le józanul olyan mondatot, mely szerint az emberi élet cél nélküli szenvedés, meg hogy az egyetlen út a szenvedésből az önmegtartóztatás és az aszkétizmus? De tényleg: szerintetek normális volt ez az Arthur?!)

Szóval a kalandom, egy kis történelmi előszóval megspékelve:

Szép-szép a zöld, ez az élet színe, klorofil, egyebek - de a kékek olyan kavalkádját nyújtja Madeira, sőt, nem is a kékek, hanem az azúr árnyalatainak kavalkádját, hogy az néha tényleg lélegzetelállító...

Az azúr számomra eddig csak amolyan műszó volt, úgy éreztem ez csak a kék finnyáskodóbb változata, olyan mint krumpli helyett burgonyát mondani, de most már tudom, hogy nem!

Az azúr, portugálul: azul, az kérem egy külön fejezet.

A Santa Maria fedélzetéről volt szerencsém az alábbi látványban részesülni:

Írtuk már hogy úszó virágoskert, meg a hegyek-fák-erdők szigete, de én most külön is ragoznám egy kicsit Madeirát, mint a színek szigetét. Rám a színek egyébként is elementáris hatással vannak, sokszor veszek meg valamit (cipőt, konzervet vagy mosogatószert) csak azért, mert tetszik a színe vagy a csomagolása színösszetétele...

Vannak Madeirán nagyon jellemző és hatalmas mennyiségben előforduló színek, mint a zöld, a kék és a fekete - kezdjük a nevének megfelelően a zölddel...

Hát az egész sziget maga egy nagy, hosszúkás, zöld dudor a kék óceánban... habár, ha jobban utánagondolunk, akkor egy egészen icipici dudorocska csupán... 

Mint már bátorkodtam mondani, a blogírás szükségszerűen exhibicionista műfaj; a szerző óhatatlanul betekintést nyújt önmagába. Ilyen szempontból nem tévednek azok, akik a naplóolvasást bizonyos szempontból a röntgenezéshez vagy a végbéltükrözéshez hasonlítják, azzal a különbséggel, hogy itt nem kell tartani a sugár-túladagolástól, és messze nem olyan megalázó az alany számára.

A bevezető költői képek után jöjjön az aktuális kitárulkozás: kamaszkorom óta megkülönböztetett figyelemmel kísérem az 1944-es normandiai partraszállást. Az eseménnyel kapcsolatos számos filmet láttam és rengeteg könyvet olvastam, érthető tehát az a fiús izgalom, amely akkor lett úrrá rajtam, amikor a helyszínen is körülnézhettem.

Az északi parton, középen, ott ahol az észak-dél irányú út keresztezi a partmenti utat, nos ott van az egyik hangulatos kisváros, São Vicente.

Mint azt már készségszinten tudjuk, Madeirán sok a hegy, sőt, igazából hegyből áll az egész.

Körbe még ennél is sokkal több víz van (ez vicces volt, de, igenis, vicces!!) tekintettel hogy ott locsog az óceján.

Namármost, a vízből a melegben pára lesz, felhő, ami gyakran beborítja a sziget alacsonyabb részeit, vagyis a partvonalat.

Valahogy így kell elképzelni - piros virággal és anélkül...):

Ezúton tájékoztatom a nagyérdeműt, hogy madeirai bejegyzéseinket átnézve megállapítottam, miszerint T. kiütéssel (és főleg több szabadidővel) győzött...
Lestipistopizta a legjobb témákat, majd nyúlfarknyi kis izékkel kiszúrta tisztelt olvasóink szemét - képernyőjét.

De ezt most jóvátesszük.

Na jó, csak én, Csuri teszem jóvá, de demokratikus hajlamomnak engedve többesszámot használok.

Jön tehát most már szépen, sorban mindaz, ami Madeirából kimaradt. Nicht ugribugri, nur langsamm spazieren - azaz semmi kapkodás.

Aki szereti az ilyet, készüljön.

Aki nem, az is: ugorja át a Madeira reloaded posztokat.

Hamarosan folytatódik tehát...

Mindezek után kissé elcsigázva kutyagoltunk vissza az autóhoz és azt terveztük, hogy irány a szálloda, de útközben, rögtön Belém után a parton ott volt "a" híd. Lisszabonnál összesen 2 híd vezet át a Tejo-n, ami szép teljesítmény, tekintettel a folyó szélességére: a legkeskenyebb résznél is 2,5 km. Itt van ő, az Április 25.-e nevű.