csurtus 2007.08.17. 10:10

France - Elzász


Ezeken az oldalakon már gúnyolódtunk egy párszor a legkeletibb franciaországi régió identitásán, ezért nem rúgnánk többet a gallok nemzeti önérzetébe. Azt azonban tényként le kell szögeznünk, hogy a Rajna nyugati partjainál fekvő terület pont annyira francia gyökerű, amennyire finnek az Åland-szigetek vagy román a Székelyföld.

Aki úgy gondolja, hogy most Csuri a szlovák fővárost, mint olyat, pláne a szlovák embereket vagy főként népet fogja ostorozni piros-fehér-zöld ostorral, nagymagyarsága tudatában, az dobja ki a képernyőt (hogy mondjuk azt manapság a ciberkorban, hogy dobja el a könyvet...? Hm.) és igyekezzen jobban megismerni Csurit:))

Ostorozás márpedig lesz, de annak tárgya (trágya!!) egyetlen emberfia, akinek nevit nem tudjuk, sőt nem is akarjuk tudni!

Nos, vágjunk bele.


csurtus 2007.08.16. 11:11

Belgium - bevezető

Európa sokszínűsége (ami a kanadaiakat és a jenkiket gyakran kuncogásra készteti) lehetőséget ad Csurtuséknak, hogy újabb és újabb frontokon nyissanak idegenforgalmi kommunikációs offenzívát. Rájöttünk ugyanis, hogy mindeddig érintetlen fotóalbumok hevernek fiókjaink mélyén, jobbnál jobb fényképekkel, s a hozzájuk kapcsolódó történetekkel memóriánk rejtett zugaiban.


Mielőtt újabb posztokkal folytatnánk a napokban felvezetett németes és svájci naplónkat, egy rövid előjáték gyanánt feldobjuk Belgiumot is a Közös Asztalra.



Bikalon persze a nagy attrakció, a gyönyörűen dizájnolva berendezett udvarházon túl, a fürdő, avagy inkább fürdők.





Svájcon három nap alatt vágtattunk keresztül, ami pont elég volt ahhoz, hogy általános benyomást szerezzünk az országról. Nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy egy mondatba sűrítve összegezzük általános tapasztalatainkat, ezért megpróbáljuk kicsit bővebben.

 

Kételkedett valaki egyetlen percig is, hogy Csuri Pozsonyban is talál színes házakat?
Naugye, hogy nem.

Helyes, merthogy talált, és most kíméletlenül meg is mutatja.
És a kíméletlenség nem (csak) a szenvedő olvasóközönségre vonatkozik, de ezt mindjárt meglátjuk.


Blogunk szemfüles olvasóinak bizonyára szemet szúrt az a fájó momentum, amelyet feljegyzéseink között hagyományos történelmi szövetségesünk, örök példaképünk, a savanyúkáposztás csülök, a másfél literes söröskorsók, a végeláthatatlan és sebességkorlátozások nélküli autópályák, valamint a teuton erdők hazája, a Német Birodalom Német Szövetségi Köztársaság sajgó hiánya jelent. A kwadratisch-praktisch-gut hazáját eddig hanyagoltuk ugyan, de nem akarunk úgy járni, mint Európa kétszer is a huszadik században: Germániát nem  hagyhatjuk figyelmen kívül.

És - ahogyan a régi mondás is felszólít - megadjuk a németeknek, ami a németeké.



Tisztázzuk, hogy távolról sem csak az országhatárokon túl van élet és szépség, de nem bizony.
Egy ékes bizonyítékot találtunk erre a hétvégén, amelyet Bikalon töltöttünk. (Esküszök, hogy ez a neve! nem tehetek róla... Nem, nem bika, és nem is bikál / bikáz / bokál, stb. BIKAL. Ez van.)


Azon roppant ritka alkalmak egyikén (kettő volt tán??), amikor szüleimmel gyerekkoromban külföldön jártunk, voltunk Pozsonyban is és persze felmentünk a várba.
Emlékeztem a bejáratra, és valami halvány kép maradt bennem a tornyokról - na, mondok magamnak, ha már itt vagyok, ezt nem lehet kihagyni.



Régi, kipróbált olvasónk és harcostársunk, Error (aki egy alpesi kirándulás fáradalmait heveri ki éppen) régóta dédelgetett tervünk megvalósításához adott végső lökést.

Arról van/lenne szó, hogy Csurtusék önzetlensége eddig sem ismert határokat, de ami most következik, annak hallatán bizony megáll a Breitling bármelyikünk csuklóján.

"Vendégoldal" címen új fejezetet nyitunk blogunk 68 napos történelmében. Felhívjuk mindazon olvasóinkat, akik megörökítendő saját fotókkal és/vagy történetekkel rendelkeznek utazás/címertan/gasztronómia tematikában, hogy küldjék el ezeket a csurtus(kukac)gmail(pont)com címre, s mi vállaljuk, hogy - bizonyos időközönként - egy-egy poszt keretein belül teret/lehetőséget biztosítunk ezek megjelentetésére.

Persze ha van saját blogotok, ez nem buli, de elképzelhető, hogy akad látogató, aki három fotó és hat összetett mondat miatt nem vág bele saját napló készítésébe. Vagy egyszerűen lusta, mint lajhár.

Mindössze annyit kérünk: egyezzetek bele, hogy mi magunk is kommentárokat, kiegészítéseket fűzzünk a látottakhoz, ha úgy gondoljuk, hogy nyelvünk köszörülésére megfelelő talajt biztosít.

(Alkotmányellenes, politikai és pornográf tartalmat, valamint az Eiffel tornyot ábrázoló fotókat NEM áll módunkban fogadni!)

Köszönjük az együttműködést!

Egyszer minden véget ér. Nagy megkönnyebbüléssel tudatom (s hogy én megkönnyebbültem az egy dolog, de hát még ti!!) hogy ez a Madeira vége, már csak néhány pillantást vetünk a fővárosra fölülről, meg a vízről, és kész.

Nem mintha nem lenne még vagy 150 kiváló kép, amit megmutathatnék, de ami sok az sok :))

A tervszerűen születő blogok lelkiismeretes készítői egyik szemüket állandóan a statisztikákon tartják. Ne tessenek ezen csodálkozni; az, hogy a kedves olvasók minek alapján bukkannak rá utazási naplónkra a világháló milliárdnyi bejegyzése között, mit keresnek és mire kíváncsiak, útmutatóként szolgálhat a közép- és hosszútávú megjelentetési stratégia kidolgozásánál.

Ismét górcső alá vettük tehát az elmúlt harminc nap vonatkozó adatait, s - mint eddig mindig - most is meglepetések értek.


Összességében szeretem a hegyeket, noha alkalomadtán elég komoly erőfeszítést igényelnek a civilizációhoz, hideg sörhöz és a viszonylag vízszintes terephez szokott városlakótól. Persze sokkal kényelmesebb lenne, ha nem kellene felfelé, majd (jó esetben ugyanannyit) lefelé mászni, ha nem fújna állandóan a csípős szél és azon a tiszta levegőn nem ürülne ki észveszejtő gyorsasággal tüdőnkből a nikotin.

Igen, a hegyek klassz dolgok. Úgy két-három évente közelebbről is meglátogatunk egyet-egyet, de gyorsan előrebocsájtom, hogy a National Geographic-, illetve a Spektrum-szerű csatornákon (a világháborús csatákról, a maja piramisok titkairól és a pörölycápák életéről szóló filmeken kívül) meg szoktam nézni azokat a műsorokat is, ahol megmutatják, hogy milyen kellemetlen tud lenni, ha az ember belefagy egy gleccserbe.




A Fogaras (Románia, Szeben megye) minden szempontból megüti a mércét. Ezek a felvételek valamikor júliusban készültek, de a hófoltok tanúsága szerint arrafelé más szabályok érvényesek. Ne feledjük, hogy 2000 méter felett járunk.







Amint látható, a "buja növényzet" jelzős szerkezet nem éppen alkalmazható a környékre, pedig mászás közben nagyon jól jönne egy-két fa vagy tökösebb cserje, amibe megkapaszkodva a turista túlélési esélyei ugrásszerűen megnőnének.





Elszórtan vannak vízzel teli mélyedések, amelyeket a bennszülöttek "tó"-nak neveznek.

Ezek a képződmények abban különböznek például a Balatontól, hogy sem hőmérsékletük, sem vegyi összetételük nem hasonlít a vizeletéhez.

Ami furcsa, de ettől a tény tény marad.



Az egyik ilyen tó a Bâlea. Négy és fél hektárnyi négyfokos víz 2034 méteres magasságban (na jó, nyáron talán felmelegszik 7-8 fokra is). Tavasztól őszig kocsival is fel lehet menni egészen a tóra épült étteremig (az a pirostetős ott lent).




Az a kis alak, aki ott egyensúlyoz az élet és a halál mezsgyéjén, fittyet hányva a gravitációnak és a józan észnek: én vagyok.

A piros kalapos illető, akinek a lába éppen földbe gyökerezik (azaz sziklába, mert itt nincs föld), ő Csuri. Pont utánam kiáltott, megkérdezve, hogy hová tettem otthon a garázskulcsot.
















A víz nem csak álló formájában manifesztálódik a Fogarasban, hanem esések alakját is magára ölti. Ez is látványos, mint a tó, csak hangosabb.















Ezt csak azok kedvéért mutatom meg, akik sokszor gúnyosan elhúzott szájszéllel szokták a magyar úthálózat állapotát a "balkáni" jelzővel illetni.

Innen üzenem, hogy nagyon bírnám ám értékelni, ha mondjuk a kábé tengerszint magasságában húzódó itthoni négyes főút tetszőlegesen kiválasztott 10 kilométeres szakasza ilyen műszaki állapotban lenne, mint ez az 1800-2000 méteres szinten felépített és karbantartott, 90 kilométeres transzfogarasi.

(A képekért és az élményért köszönet Ildisnek és Pipecnek)

Hát először is, kedves feleim, aki Pozsonyban járt és azt állítja hogy egyetlen nyavalyás kocsmát nem talált, nos az, háááát, nagyon béna kell hogy legyen.

A belváros telidestele van kávézókkal, éttermekkel, kocsmákkal és egyéb olyan helyekkel ahol enni-inni lehet, és ezek között nagy számban vannak roppant kellemes és hívogató helyek is. Ráadásul amikor ott jártunk (november vége, hétköznap), majd' mindegyik tele is volt, főleg a kávézók. Munkaidőben. Szóval van élet :)

És a kapualjakon keresztül elérhető kocsmák közül is a leglegebb a nemes egyszerűséggel csak Slovak Pub-nak nevezett műintézmény.

Most, hogy az osztrigáról lehúztuk az összes bőrt (jaj, de szép kép...), folytathatjuk regionális kalandozásunkat.

Tavalyi, késő őszi pozsonyi látogatásunk felelevenítésének újabb állomását kezdjük a hajdani Pressburg címerével. Diszkrét dizájn, stilizált háromtornyú vár; visszafogottsága méltó egy olyan városhoz, ahol közel háromszáz éven keresztül koronázták a magyar királyokat. 1919 óta Szlovákia fővárosa, a roppant találó és történelmi ízű Bratislava (szláv testvériség) néven.

Bevallom, hosszú időn keresztül negatív előjelű prekoncepciók éltek bennem a szlovák fővárossal szemben, novemberi kiruccanásunk azonban ezek döntő hányadát elsöpörte; Pozsony egy korrekt, közép-európai város, szépen rendbetett és karbantartott belvárossal, a szükséges mennyiségű és minőségű kocsmával, közterületi szoborral, történelmi épülettel és japán turistával. 

Kivételek persze vannak.

süti beállítások módosítása