A jól megérdemelt hétvégi pihenőt követően folytatjuk a beszámolókat. Reméljük, mindenkinek ugyanannyi szeme van, mint pénteken, és maximum eggyel kevesebb almája.

Mai posztunk a belga sörök változatos, olykor már-már extravagáns világába enged bepillantást. Mielőtt elkezdenénk, sajnos pár ténnyel, illetve statisztikával kell indítanunk, hiszen egy valamirevaló tudományos ismeretterjesztés enélkül annyit ér, mint húszéves érettségi találkozó hányás nélkül.

Ha még lenne olyan család a Kárpát-medencében, ahol a hétvégi kikapcsolódáshoz még nem szereztek be egy számszeríjat, nos, rajtunk nem fog múlni.

Félre a léhaságot: csak azért térünk vissza pár mondat és kép erejéig a leghíresebb helvéthez, hogy bizonyítást nyerjen, nem csak az ördög bibliájából beszkennelt kártyalapokból táplálkoztunk, hanem mi is jártunk a Tetthelyen.

Biztosan emlékeztek Ulster zászlajának történetére (ha nem, sürgősen tessék utánaolvasni itt.)

Nos, az antwerpeni sztori majdnem ilyen mulatságos: állítólag a várost átszelő folyónál élt egy óriás, aki a helyi Illetékhivatalnál (vagy APEH-nél) dolgozott. Az ő feladata volt gázlópénzt szedni mindazoktól, akik át akartak kelni a Scheldt-en.

Mivel már akkoriban is akadtak olyan elvetemültek, akik el akarták bliccelni a közteherviselést, az óriás sajátos büntetést eszelt ki: az ilyeneknek egyszerűen levágta az egyik kezét és beledobta a vízbe.

Ismét egy gasztronómiai gyors numera következik; aszkéták és vegetáriánusok szíveskedjenek egy bloggal odébb fáradni. Mondjuk a teás-pirítóskenyereshez.

Mai főszereplőnk a fekete kagylók családja (mytiloidae). A belga konyha megkerülhetetlen szereplői; olyanok ők a kétnyelvű nyugat-európai országnak, mint a pacal vagy a lecsó Pannónia/Hungária népének. 

Az első és a második rész után nem szeretném a pattanásig feszíteni olvasóink neuronjait, ezért ma befejezzük Tell Vilmos történetét, még akkor is, ha össze kell csapnunk a végkifejletet.

Csak kívülről láttam, azt is szürkületben, de a templom tornya így is szép.

Az első rész után remélem, nagyon vártátok!

Ott tartottunk, hogy mesteri ecsetvonásokkal felvázoltuk a történelmi és perszonális előzményeket, valamint az aktuális (szűkebb) környezetet, megismerkedtünk a főszereplőkkel, ezek jellemvonásaival, továbbá körvonalazódik a konfliktus esszenciája is.

Vilmos határozott léptekkel halad tehát a járásközpont, Altdorf főutcáján, mellette neveletlen csemetéje, Walter.

Hogy mit keres a független hercegség a svájci posztok között? Hogy én is használjam a leggyűlöletesebb választ, amit különféle interjúalanyoktól naponta százszor lehet hallani a médiumokban: a kérdés jó.

Elvégre tényleg egy önálló monarchiáról beszélünk, amely tagja ugyan az ENSZ-nek, de például saját pénzneme nincs (a svájci frankot használják), nem rendelkezik saját vasúttársasággal (az Osztrák Államvasutak szolgálják ki a biztosan egekbe szökő igényeket mind a kilenc és fél kilométernyi szakaszon), sőt, ami még borzasztóbb, focicsapatai is a svájci második ligában játszanak.

Ha fővesztés terhe alatt híres svájci személyiséget kellene megnevezniük, Csurtusék bizony gondban lennének. A lila tehén ugye nem ember, a nevét amúgy sem tudjuk. A Svájci Gárdával ugyanez a helyzet (mármint hogy nem tudjuk a nevüket).

Talán Dürrenmatt? Á, őt hagyjuk; nem az a tipikus celebritás. Kálvin? Ő meg bevándorló volt, nem echte svájci.

Addig is maradjunk Tell Vilmosnál.