A gallok országára tényleg nem lehet ráfogni, hogy unalmas vagy egysíkú lenne; van itt minden, mint a végvári búcsúban: Azúrpart, Mont Blanc, elzászi fehérbor (még akkor is, ha ez annyira francia, mint amennyire a székely köménypálinka román), aztán ott van Párizs, a jó pár poszttal előbb már említett Ardèche, hogy a Loire völgyének mézesmázos kastélyairól vagy a lyoni pályaudvar férfivécéjének piszoárjáról ne is beszéljünk.

Mindezektől függetlenül, a 23 történelmi francia tartomány közül személyes kedvencem Bretagne (ezt Normandia követi, róla talán majd később).

Elsősorban Arankának ajánljuk ezt a posztot. Mert lelkes és megérdemli.

Persze a többiek is olvashatják.

A szünetről szóló szolgálati közleményt kiegészítendő elárulom, hogy a számítógépek a ház legmelegebb zugában találhatók, aholis mostanság csak este 11 után lehet valahogy meglenni... de amikor reggel fél 6-kor csörög az óra...

És mégis! Ha a tömegek Portugáliát akarnak, akkor íme, itt a folytatás. Egy hetes utunkból még pár helyszín és gondolat hátra van, ezeket veszem hát sorba.

A Batalha-t és Alcobaca-t magába foglaló nap

ra jutó harmadik csoda aznapi szálláshelyünk, Óbidos volt. Mindenkinek aki ezen az útvonalon megy azt ajánlom, hogy ezt ne sűrítse egyetlen napba, mert utólag sírni fog...

Óbidos egy komplett kis város, amely a teljesen épen megmaradt várfalak között helyezkedik el, két dombtetőre is felfutva. A várfal körbe-körbe megy a dombok vonalát követve, helyenként masszív bástyák vannak, az egészen pedig körbe lehet járni és lélegzetelállító látvány a városka (a falon belül) és a táj (azon kívül).

Csupa apró kis ház, hófehérre meszelve citromsárga vagy azúrkék lábazattal, keskeny utcácskák és lépcsők összevisszasága, pár kis templom, a vár főépülete (ebben most ’pousada’ van), és ez végre teljesen rendbetéve, aránylag sok turistával, ajándékboltokkal, szóval olyan, mint amilyennek az ember álmodja az igazi turista-paradicsomot.

A pousada-k általában régi kolostorokból, zárdákból, fogadókból átalakított szálláshelyek, amelyek egész hálózatot képeznek Portugáliában. Nagyon hangulatosak lehetnek, de sajnos az árfekvésük is magasabb (lehetett volna az egész utat úgy szervezni, hogy végig ilyenekben lakjunk – aki megteheti, annak biztosan ajánlom). Az Óbidos-i pousada a várépületben összesen 9 szoba, úgyhogy évekkel előre kell foglalni.

A mi szálláshelyünk Óbidosban közelített a pousadakhoz, az Estalagem do Convento-ban volt, ami egy régi apácazárdából lett átalakítva. A berendezés, a belső terek, a bútorok, minden teljesen korhű és stílusos volt. A parkolás is centikre a faltól és „enyhe” lejtőn (a sötétszürke Renault-val nyomultunk).

Érkezésünkkor a kisvárosba láttuk, hogy balra van kiírva az Estalagem, de arra behajtani tilos volt. Ezért gondoltuk, hogy jobbra megyünk, megkerüljük a dombot és visszaérkezünk ugyanabba az utcába, a másik irányból. Úgy is lett, csupán ¾ óra rettegés és hideg veríték volt az ára, ugyanis bekeveredtünk a várfalakon belülre, végigdzsassztunk minden egyes utcán, amely autóval „járható” volt (csak a lépcsősöket hagytuk ki, és azokat, amelyek 35 fokos szögben lejtettek, egy autó alig fért el bennük és kétirányúak voltak…). Egyébként döntési lehetőség mindeközben alig volt: megfordulni lehetetlen lett volna, ugyanúgy, mint visszatolatni a hegyre és általában csak egyetlen irányba lehetett/szabadott menni. De ha valaki azt gondolja, hogy legalább nem volt forgalom, akkor téved: egy csomó autó döngetett fel s alá, + a sétálók, a kézikocsik, stb., egy igen keskeny helyen pedig T. azt mondta hogy na most lett elege az egészből, mikor olyan jel volt kirakva, hogy szemből csak lóvontatású mentőkocsik jöhetnek…

Szóval ez kalandos volt, de végül sikerült megtalálni a szálláshelyünket (10 méterre a halálmegvető rally kiindulási pontjától), és állítom hogy T. büszke lehet magára: az autó, sőt a kuplungja is egyben volt, és még le is parkoltunk egy meredek helyre. Igaz, ennél az utsó momentumnál az időközben előkerült recepciós kicsit unottan kérdezte, hogy parkoljon-e ő? Valószínűleg már több száz kétségbeesett, hajszolt, halálravált turistát látott kiszállni a kocsijából Óbidosban…

Ezen a képen látszik a legszemléletesebben, hogy a teljesen körbefutó várfal egy hajószerű építménnyé teszi a városkát, amelynek az orrában és a főbb pontokon ilyen bástyák vannak.

Szóval a hely maga egy isteni csoda, és csak azért írtam le ilyen szemléletesen az autókázás kalandját, mert az ilyen autós kirándulgatás nagyfokú szabadságot ad: saját tempóban lehet haladni, oda menni ahová akarunk, annyit maradni amennyi jólesik, de számolni kell azzal is, hogy a szabadság mellett az önállóságnak vannak ilyen aspektusai is: parkolót kell találni, meg kell találni egyedül a helyeket, nincs idegenvezető, aki megmondja a tutiságot, rá kell jönni a helyi kurflikra, stb.

Elhelyezkedés, fürdés után nagyot sétálgattunk Óbidosban, immár a saját lábunkon, amely önmagában is felüdülés volt. Végigjártuk a várfalat, bekukkantottunk a kis ajándékboltokba, végül egy, a helyhez illő hangulatú, ódon berendezésű étteremben isteni vacsorát ettünk: én roston sült bárányt mentaszósszal (!!) T. pedig lávakövön sütögetett marhaszeletet (de úgy, hogy odahozták a követ és ott sütögethette magának, habár inkább csak megmutatta a forró kőnek a hússzeleteket.)

Csuri ismét nagyon szemléletesen írta le Óbidost, nem is tudok érdemlegeset hozzátenni. A várról, várfalról meg egy általános érvényű gondolat: Számos gyönyörű erődítményt láttunk, amelyek kiváló állapotban voltak. Nem kisebbíteni akarom a portugálok (és elődeik) érdemeit, de könnyű ugye nagyszerű műszaki állapotban megőrizni egy-egy várat, netán egy egész középkori városkát egy olyan országban, ahol az utolsó érdemi összecsapás, komolyabb háború, ahol tényleg hadseregek feszültek egymáshoz, szóval az utolsó kemény, országos hadjárat valamikor a XII. század közepén volt, amikor a mórokat zavarták ki az Ibériai félszigetről…

Az azóta eltelt 800 évben voltak persze csetepaték, helyi érdekű pofozkodások, pár lovag néha kardélre hányt pár másik lovagot, felgyújtottak pár disznóólat és megszeretkeztek pár bajuszos szüzet, kiverték a vörösboros hordók csapját, hogy a bor kifolyjon a földre és más szörnyűségeket is elkövettek egymás rovására, de mi ez ahhoz képest, amin szűkebb pátriánk (Kelet-Közép-Európa) átment?

Én mondom, barátaim: a perifériának vannak előnyei is, a centrum-szerep meg sokszor szívással jár együtt. És mindez persze (dialektikusan!) fordítva is igaz.

A portugál kisvárosban kedves, turistacsalogató színfolt a hagyományőrző sarok, ahol a kézművesek által készített és potom pénzért megvásárolható apró csecsebecséket, az elkerülhetetlen színesbőrű (itt mozambiki és angolai illetőségű) képeslapárusok választékát ízlésesen egészíti ki ez az akasztófa, ahol annó csodálatos, ámde utolsó vizuális élményben részesülhettek az arra érdemes gézengúzok.

Óbidos lakói nemcsak a múltba révedve próbálják fájdalommentesen megszabadítani a turistákat fölös készpénzük jelentős hányadától. A városka mellett van a Praia Del Rey, Európa egyik leghíresebb, 18 lyukas (lyukú?) golfpályája, és ugyancsak a városkában rendezik meg évente a Csokoládé-Kiállítást.

Csurtusblog-elvonási tüneteket produkáló olvasóink megnyugtatása, a reszkető kezeknek, az ideges verejtékezésnek és a szem környéki izmok rángásának múlt időbe történő süllyesztése olyan imperatívusszá vált, amelynek nem tudunk eleget nem tenni: utazási naplónk percre pontosan 48 óra pihenés után folytatódik.

Következő állomásunk a breton-normand határon elterülő Szent Mihály-hegy (Mont Saint-Michel), egy olyan látnivaló, amely a turistacsalogató érdekességekkel amúgy is jól eleresztett Franciaországba látogatóknak kötelező kéne legyen.
 

Ennyi ír-skót tudnivaló után elérkezettnek látjuk az időt, hogy rávilágítsunk két kedvenc kelta gyökerű nemzetünk közötti jelentősebb különbségekre is (a már elemzés tárgyává tett vallás mellett). Csurtusék most túllépnek a közhelyszerű hasonlóságokon, mint egy mai kocsmán (khm), és megpróbálnak tiszta vizet viszkit önteni a félreértések poharába.

Az ír és a skót nemzeti italok közötti eltéréseket próbáljuk érthető, emberi nyelven megfogalmazni, hiszen ezzel a tudással úgy Skóciában, mint pedig a Smaragd Szigeten villoghatunk, ájult tiszteletre késztetve szeplős barátainkat.

Lehet, kicsit unalmas lesz, de az élet másból is áll, mint mókából, kacagásból, körhintából és dobozos sörből.

Ahhoz, hogy egy ír (dublini avagy vidéki) kocsmában a külföldi teljes értékű embernek érezze magát, sajnos nem elég Jamesont (esetleg John Powerst) vedelnie Guinness (esetleg Kilkenny) kísérővel. Ahogyan azt a matematikában járatos olvasóink mondanák: ez szükséges, de nem elégséges feltétel.

Az elfogadáshoz, illetve a zökkenőmentes beilleszkedéshez roppant ajánlatos legalább két-három ír nép-, vagy műdal szövegének, történetének és dallamvilágának minimum alapszintű elsajátítása. Csurtusék itt és most, csak neked ebben is segítséget nyújtanak.

Az ír főváros kocsmáinak bemutatása olyan kihívás, mintha valaki a római templomokról, a moszkvai detoxikáló központokról vagy az amszterdami bordélyházakról szeretne beszámolót írni: a téma gazdagsága és sokszínűsége miatt gyakorlatilag lehetetlen.

Éppen ezért (tényleg röviden) csak pár életképben, illetve hívószóban számolok be ezirányú tapasztalataimról.

Portóból dél felé vettük az irányt és a jobb haladás érdekében ezúttal autópályán mentünk, egészen Batalha-ig (ejtsd Bátálja - portugálul azt jelenti: csata; románul tudók gondoljanak a bătălie szóra... - ugye-ugye, mégsem teljesen kamu az a római eredet...), ahol minden útikönyv és beszámoló egybehangzó véleménye szerint az egyik legajánlottabb látványosság van: a kolostoregyüttes.

Azt hittem hogy a Tomar-hoz képest már semmivel nem tudnak meglepni, ez a templom és kolostor viszont rátett egy lapáttal az előző élményre.

Legjobban a befejezetlen kápolnát szerettem, amit azért hagytak abba, mert az építészeket elvezényelték Lisszabon Belém negyedébe, hogy ott a Jeronimosok kolostorán dolgozzanak. Lásd még humánerőforrás-menedzsment témában a 'rotation', illetve az erőforrások allokációja fejezeteket. Megint feltaláltuk a melegvizet:)

És minden újabb rétegben folytatódik az alatta lévő sor igencsak komplikált faragott mintája, de olyan pontosan illeszkedve, hogy egészen kíváncsi lettem, vajon milyen mérnöki rajzokból dolgoztak a kőfaragók?

Itt is, mint az összes többi hasonló helyen, ingyenes volt a belépés a templomba (pedig ezek a templomok önmagukban is hatalmas attrakciók, de egy magát komolyan vevő katolikus országban egyetlen templomba való belépésért sem lehet pénzt kérni – nem úgy, mint a Mátyás templom esetében), a kolostoregyüttes többi része fizetős, 3-4,5 euró a taksa.

És minden esetben úgy éreztem, hogy bőven megéri, pedig nem vagyok amúgy nagy műemléklátogató. De még T. is úgy nyilatkozott, hogy megéri; azt hiszem, ez a tény minden kultúrsznobéria elutasítóját meg kell győzze…

Balra a bejárati kapu faragványai: ez sem mindennapi.

Alcobaca hasonló gyönyörűséggel szolgál, mint Batalha, kicsit sok is a kettő egy napra, de hát olyan közel vannak egymáshoz.

Az Alcobaca-i templomban a leghíresebb, legendás portugál szerelmespár síremléke „a nagy látnivaló", de maga a templombelső, már csak méreteinél fogva is, szintén lenyűgöző. Imádom az ilyen egyszerű, nagyon magas, tágas, tiszta kő templombelsőket, egyszerű gótikus boltozatokkal, minden festmény és csicsa nélkül, a padozat és a lépcsők, amelyek pedig masszív kőből vannak, mélyen kikoptak a sok emberi lábtól.

Pedro és Inez története előrevetíti a huszadik században ismertté vált dél-amerikai monstre-sorozatok érzelemvilágát, sőt, szerintem megszégyeníti azokat. A 14. századi történetben van minden, ami egy latin forgatókönyvíró legvadabb álmaiban csak felbukkanhat: a sztori kényszerházassággal kezdődik, majd villámcsapásszerű szerelem szövődik a király (Pedro, az Igazságos - a továbbiakban P.) és a királyné egyik udvarhölgye (Inez, a Szépséges - a továbbiakban I.) között. Párhuzamos liezon, vad ágyjelenetek P. és I. között, majd hirtelen (és tisztázatlan okok miatt bekövetkezett) halál (Constanza, a királyné, P. felesége), titokban megkötött házasság (P. és I.), véres bosszú (I.-t P. apja, Alfonz megöleti), családi viszály (P. és A. között), örökösödési balhék, csapkodás, üvöltözés, hisztéria.

A legkeményebb képek a sorozat 2871. részében láthatóak, amikor is P. kiásatja I. holttestét, felöltözteti királynői ruhába, fejére teszi a koronát (mármint a holttest fejére), a trónra ülteti és arra kényszeríti udvartartása teljes állományát, a hoppmestertől kezdve az udvari bolondig, hogy kezet csókoljanak neki (az oszlásban levő halottnak).

A 3644. részben P. kinyomozza, hogy kik voltak azok a bérgyilkosok, akik I.-t eltették láb alól, és a három közül kettőnek saját kezűleg vágja ki a szívét (elvégre nem véletlenül hívják Igazságosnak), a harmadik megmenekül.

To be continued.

És mint mindegyik kolostoregyüttesben, külön szót - és fényképet, körbecsodálást és pancsikolást - érdemelnek a kerengők sarkában elhelyezett kutak, amelyek az étkezőtermek közelében találhatóak. Itt mosdottak, mostak kezet a szerzetesek étkezések előtt. (Méghogy mosdottak volna???!!! - T.)

A fényképek némelyike kölcsönkenyér - de mint tudjuk, a legtöbb helyen filmeztem.
PONTOSAN ugyanazokat a dolgokat, amelyeket itt is bemutatok - kiscserkész becsszó!

Összefoglalva a portugál kolostor-témát: ha nem lenne semmi más, csak Tomar, Batalha, Alcobaca és a lisszaboni Jeronimosok, akkor is MUSZÁJ elmenni és megnézni ezeket! Higgyetek egy általában-nem-templomlátogatónak :))

A közös jellemzők: templom + kolostoregyüttes; sok, néha emeletes kerengők; rengeteg sok kő faragva, sok fantáziával és nem csak a szokásos katolikus témák (Manuel stílus); üdítően kevés szentkép és egyéb csicsa:)); ezek helyett azuleju; mosdókutak; belső kertek; étkezőtermek, konyhák, szerzetesi cellák = a mindennapi élet színterei; nincs tömegnyomor, minden fényképezhető. Szóval: királyság!

De nem csak ez van! Majd mutatok még olyat, ami miatt ugyancsak nem szabad kihagyni Portugáliát!

Az eddigi beírásokkal kicsit ellentétben, itt a szövegből lesz sok, és képekből sajnos kevés (törzsolvasók már fejből tudják: filmeztünk, és a film eltűnt... fénykép pedig alig készült.)

Porto Portugália második legnagyobb városa, és tulajdonképpen több város nőtt már össze a Douro folyó torkolatánál. Lisszabon fekvése is nagyvonalakban hasonló: a Tejo torkolatánál fekszik, de hát nem csoda, hogy egy hajós nép a nagy folyók tengerbe ömlésénél alakította ki a településeket.

Porto-t már autópályán közelítettük meg (eddig is lehetett volna pályán menni mindenfele, de hatalmas erőfeszítésekkel sikerült elkerülni). A szállásunk a központban volt, így gondoltuk, hogy egyszerű lesz, az mindig ki van írva, hogy Center, vagy Historical Center vagy ilyesmi. Kivéve Porto-nál… Volt itt Porto xyz vagy 5-féle kiírás, ezekből robogás közben, ölemben a különböző részletezettségű térképekkel, mindig nekem kellett megmondani a helyes irányt, és lehetőleg még időben. Végül rájöttünk, hogy a városnév mögött a hidak neve áll, ami eléggé logikus egy olyan város esetében, amelyet délről, ahonnan mi jöttünk, csak hídon át lehet megközelíteni.

Porto legrégebbi szállodáját, ahol laktunk, ezután már relatíve könnyen megtaláltuk, de kissé meglepődtünk hogy sétálóutcában van, ugyanis az autós turistáskodás nem utolsó szempontja, sőt mondhatni központi problémája: hová rakjuk az autót (hol parkoljunk)?

T-t nagy nehezen meggyőztem, hogy menjen be a szálloda elé, aztán megkérdezzük, hogy mi legyen. A recepciónál azután, egy kiváló angolságú fiatalember, látva aggodalmamat a parkolás miatt, megnyugtatólag és magyarázólag ennyit mondott: „Madam, this is Portugal”.

Íme a szálloda bejárata (a sétálóutca fekete-fehér mintás kövezettel, naná - itten álldogáltunk lezserül az autóval egy órácskát...), és egy belső részlet:

Később, ugyanebben a sétálóutcában tanúi voltunk ahogy egy darab busz és két darab áruszállító kamion, centikre gymástól, élénken egyeztetve a szándékokat, ugyanakkor minden idegeskedés és feszültség nélkül beparkol, kiparkol és méretüknél kisebb helyeken átlavírozik, nagyon profin és nagyon nyugodtan.

Idekívánkozik egy zárójel a közlekedésről, és a vérmérsékletről, amely ugye, többek között a közlekedésen nagyon jól lemérhető. Nos, aki olaszos/spanyolos hangoskodásra és idegeskedésre számít, vagy magyaros anyázásra, türelmetlenkedésre és agresszivitásra – az téved. A portugálok nekünk sokkal nyugodtabbnak és derűsebbnek tűntek, dinamikusan és sportosan vezetnek, de nem erőszakosan, és főként egyetlen veszekedős jelenetet sem láttunk, sem az utakon, sem máshol. Ha helyzet volt, azt megbeszélték, és mindenki roppant operatívan odatette magát, hogy megoldódjon. Tény, hogy a parkolási/megállási tilalom nem olyan nagyon komolyan veendő, a sebességkorlátozás már annál inkább, hiszen az egy hét alatt legalább 15-ször láttunk trafipax-ot, és rögtön a mérés után ott álltak a fiúk, kikapni az útról a rosszalkodókat.

Szakmámba vág, ezért gyorsan elmondom, hogy a közutakon a Gardia Guarda Nacional Republicana (Csendőrség, és NEM  Rendőrség!) emberei állnak lesben, nagyon katonás, kivikszolt lovaglócsizmában és fekete napszemüvegben. Bennünket nem állítottak meg egyszer sem, s mint mindenre, erre is van legalább két magyarázat: az egyik, hogy mindig 100%-osan betartottam a sebességkorlátozást. A másik, hogy ezt is lazán veszik, tehát egy 70-es táblánál a 100-zal haladót nem állítják meg ( „emberek vagyunk” ), csak azt, aki itt pl. tényleg pofátlanul 120-130-cal megy. Én speciel ez utóbbira tippelek, de azt is bevallom, hogy nem duhajkodtam az utakon.

Porto-ra visszatérve: a megérkezés estéjén az óváros felfedezésére indultunk, amely a folyóparton van, az Eiffel által tervezett emeletes híd tövében. A híd és a meredek hegyoldalon fekvő egész régi város a világörökség része, ezért egészen másra számítottunk, mint amit találtunk.

A szűk kis utcákban 3-4 emeletes keskeny házak vannak, olyan szorosan, hogy a szembelévőhöz át lehet köpni, és az utcák pont úgy is néznek ki, mint ahol sokan köpködnek – de még ezt sincs aki megtegye, mert minden második ház lakatlan.

Az egész városrész elrendezése, a házak, minden adott hogy a világ legszebb óvárosa legyen, olyan turista-attrakció, ami vonzza a bámészkodókat, ehelyett teljesen lerobbant az egész terület, olyannyira hogy a rakpartról a mellékutcákba sötétedés után nem is mertünk bemenni. A házak között ki vannak feszítve a kötelek és ott szárad a ruha (akik még ott laknak, láthatóan mániákusan mosnak), egyébként az egész országban mindenhol kint szárad a ruha – arra tippeltem, hogy ezzel kell demonstrálni a szomszédoknak, hogy lám itt egy rendes háziasszony van, de lehet, hogy más a megoldás.

Szemben, a Douro másik partján pedig ott van Villa Nova da Gaia, a borraktárakkal és a nagy borkereskedők székhelyével. A kereskedő családok (ma már márkák) még ma is ugyanazok, mint anno, a fénykorban, amikor a britek felfedezték maguknak a portói bort, így nem meglepő, hogy a nevek többsége angolos hangzású.

Átsétáltunk a hídon is, amely már csak azért is érdekes, mert a két emelete különböző szinten lévő városrászeket köt össze: az alsó szint a folyó két rakpartját, a felső pedig a kétoldalt a hegyen lévő negyedeket (a két szint között van vagy 30-40 méter különbség). A másik oldalról Porto óvárosa a hegyoldalra felfutó házakkal, fent a katedrálissal és néhány nagyobb régi épülettel egészen festői látványt nyújtott, csak közelebbről volt olyan sajnálatosan lerobbant.

Lévén, hogy beverekedni magunkat Porto-ba nem volt egy könnyű mutatvány, és nem akartuk még 2x eljátszani, no meg eléggé elfáradtunk már (még ha nem is tűnik úgy, ez a mászkálós műfaj meglehetősen fárasztó tud lenni) ezért egy teljes napot Porto-ban töltöttük (csak itt volt kétszer egymásután ugyanazon a helyen a szállásunk...).

Megnéztünk egy piacot, de sajnos hétfőn nem olyan nyüzsis (hétvégén nincs halászat), utána külön utakon bóklásztunk a délutáni alvásig. Én a város központi részeit (nem az óvárost, hanem ami ma központnak számít, de az sem tegnap épült) jártam végig, ami eléggé vegyes képet mutat. Rengeteg többszázéves templom, épület, azulejuk tömege, egészen kellemes terek és sétálóutcák, parkok kissé összevissza, ez maradt meg bennem.

A forgalom nagy, de nem ideges, nagyon sok az építkezés, például készül a metró új szakasza (most csak az újabb városnegyedekben van metró, de behozzák a belvárosba is, sőt át fog menni egy másik, vasúti Eiffel hídon a Douro túlpartjára), és mindezt nehezen tudom összeegyeztetni azzal a lerobbantsággal, ami az elhagyott házakból árad.

Hát egy biztos: nem szívesen laknék Porto-ban, semelyik részében sem… És nem csak azért, mert a folyópartról olyan meredek utcák jönnek fel a városközpontba, hogy a tüdejét kiköpi az ember.

Estére azt terveztük, hogy elmegyünk egy Porto-tól északra, az óceánparton lévő kisvárosba, amely a halvendéglőiről híres. Busszal indultunk (modern, teljesen új, légkondis, kárpitozott, szóval gyönyörű, pedig tömegközlekedés), és a javaslat szerint leszálltunk amikor kiértünk az óceánpartra. Innen széles sétány vezet végig kilométereken keresztül, mellette a kis öblökben plázs, nyaralók és fördőzők, szóval tényleg egy kellemes séta, de a leírással ellentétben nem fél óra volt hanem másfél, összesen vagy 6-8 km.

A kisvárosba érve (ami persze össze van nőve Porto-val, neve Matosinhos) gondoltuk, hogy majd ráakadunk a haléttermek utcájára, amit ugye nem lehet probléma felismerni, olyan lesz pont, mint Brüsszel belvárosában…

Hát ez újfent tévedésnek bizonyult, mert volt ugyan szép számú vendéglő, de mind zárt, legfeljebb kis belső udvarral, tehát nem a kiülünk az utcára stílus, vendég viszont kb. éttermenként kettő ha jutott. Nem tudom hol a baj: kínálat nincs vagy kereslet, vagy nem találják egymást? Mindenesetre ez sem olyan volt mint lehetett volna- a kaját kivéve, amely tökéletes volt: T. egy nagy tarisznyarákot evett tengeriherkentyűs rizzsel, én pedig bacalhau-t (ejtsd bákáljá), ami szárított, sózott tőkehal és portugál nemzeti eledel. A recepciós srác szerint, aki ezt nem szereti, az nem is portugál! Az üzletekben addigra már mindenhol láttuk ezeket a háromszög alakú, kőkeményre szárított, kiterített, agyonsózott halakat, és el nem tudtam képzelni, hogy olyan finomat csinálnak belőle, amint amit ettem (és meg mertem volna esküdni, hogy friss hal).

A szállodához visszafele már busszal mentünk, így is fél óra volt. Érdekesség még, hogy a Douro partján haladva van egy rész, ahol a sziklák annyira keskeny partsávot hagynak, hogy a közlekedés számára nem volt elég hely, itt néhány 100 m hosszan építettek egy hidat párhuzamosan a parttal, a busz is azon ment. Tehát igenis van olyan híd, ami nem visz át a másik partra!!

T. is ott volt, íme erre az ékes bizonyíték:

Úgyhogy neki is szabad beleprüntyögni:

A portói két naphoz sok mindent nem igazán tudok hozzátenni. Az idegenforgalmat valóban jobban menedzselhetnék állami (vagy felőlem akár helyi) szinten, vérzett a szívem, amikor 80-100 férőhelyes éttermekben max. 2-3 asztal volt foglalt. A portugál konyha tényleg többet érdemel(ne).

Az idegenforgalomról általában az volt az érzésem, hogy az ország periféria-jellege rányomja a bélyegét, nemcsak Portóban. Portugálián nem lehet csak úgy „átutazni”. Ide csak az jön, aki kifejezetten ide is akar jönni. A spanyolokon kívül (akik szintén nincsenek sokan a portugál utcákon, legalábbis nagyon kevés spanyol rendszámú kocsit láttunk) hébe-hóba pár francia, az elmaradhatatlan hollandok és németek (hála istennek ugyancsak nagyon kevesen), valamint elképesztően brit akcentusú tizenévesek, akik szemrebbenés nélkül felteszik a mocskos szandálos lábukat a buszok kárpitozott ülésére.

Ja, egyszer láttunk egy svéd rendszámú Volvót (naná, mert Wartburg vagy Dácia…), na, megálltam előtte és gondolatban gratuláltam a csávónak. Persze lehet, hogy portugál vendégmunkás volt a lelkem (van belőlük vagy másfél millió Nyugat-Európában), de amilyen költői lélek vagyok, inkább azt gondolom, hogy Hakan Sven Gjunnarsson svéd földrajztanár volt az, aki húsz év tanítás után elhatározta, hogy megnézi végre magának a Tejo Douro torkolatát. 

Mindeddig azt az érzetet kelthettem a kedves olvasóban, szemlélődőben, hogy én megvetem a turisták kedvenc helyeit és néznivalóit, és csak az eldugott kis részletek felfedezését értékelem.
Van benne valami, de azért ami szép, az szép, és ha ez urambocsá turistalátványosság, akkor  mi mást tehetnék? csatlakozom a fényképező- és filemzőgépeiket kattogtató hadakhoz (vagy inkább hordákhoz?) és én magam is ájuldozok a gyönyörűségtől a kötelező ájuldozóhelyeken.

Ilyen Prágában a Hradzsin, azaz a vár, és abban is a Szent Vitus székesegyház (máshol katedrálist olvastam).
Nem érzek ellenállhatatlan kényszert hogy minden templomot megnézzek kívül-belül, mint például az én drága anyukám, aki tényleg nem hagy ki egyet sem, de azért van pár nagy kedvencem. Most már a Vitus is hozzátartozik.

Sokat gondolkodtam azon, hogy ma kihagyjam-e a témák közül a francia forradalom nyitó napját.

Végül úgy döntöttem, hogy pár mondattal megemlékezem róla, már csak azért is, mert ma (hosszú évekre visszanyúló szokásomhoz híven) a TV5-ön ismét végignéztem a párizsi katonai parádét, egyúttal nagybócsai Sárközy Miklós Pál István debütálását, mint a francia hadsereg főparancsnoka.

Egy poszt erejéig hagyjuk itt a jó öreg Európát, és vessük vigyázó szemeinket ismét a juharsziruppal folyó Kánaán felé.

  Az összesen 8900 kilométeres, "a világ leghosszabb, nem őrzött" határának nevezett Kanada-USA vonalon elterülő vízesés, illetve a körülötte kialakult idegenforgalmi centrum komoly vonzerőt gyakorol a turistákra (évi 13-14 millió érdeklődőről beszélnek). A kanadai oldalon a látogatók jelentős hányada 19-20 év körüli amerikai, akik nem annyira a fülsiketítő robaj, illetve a mindent belepő vízpermet iránt érzett olthatatlan vágyuk által vezérelve ugranak át a határon, hanem azt használják ki, hogy Ontario tartományban alkoholt 19 éves kortól szabad nyilvánosan fogyasztani, míg a vízesésen túli konzervatív fafejűeknél a delirium tremenshez való jogot a betöltött 21. életévhez kötik.