Santarból az óceánparti Aveiro-ba mentünk, amely 3 lagúna köré épült kisváros, sólepárlásáról és a tengeri moszat gyűjtéséről híres.

És ilyen házak hevernek az utcasarkokon...:

Az egykori moszatgyűjtő csónakok kicsit hasonlítanak a velencei gondolákhoz, de a legfontosabb, hogy szép színesre ki vannak pingálva, tele jópofaságokkal.

A város határában kis medence-szerűségekbe vezetik a tengervizet, és mivel a nap süt mint a fene, valahogy ottmarad a szép, hófehér só, nagy kristályokban, amelyet kétembernyi magasságú hegyekben halmoznak fel.

A sóhalmokat, Csurit a habokban, illetve további képeket ( például séta egy parafa-tölgyekből álló erdőben ) most nem tudunk mutatni, mert ezekről mozgókép készült, amit egyelőre nem sikerült átmenteni a gépre. A mintegy 1,5 órás filmet kötelező módon úgyis levetítjük az ezután érkező vendégeknek, egy szimbolikus 5 eurós fejenkénti belépő ellenében.

(Sóhalom időközben került a netről).

Mindenképpen meg akartam fürödni az óceánban, úgyhogy a sóhegyek között kimentünk a legközelebbi praia-ra (strand). A homokdűnéken fapallók vezetnek át a homokos partra, ahol már rengeteg ember van, de mégsem olyan zsúfolt mint a (szerintem) elrettentésnek szánt olasz tengerparti képek.

Itt rengeteg hely van, úgyhogy a sok ember is teljesen lezseren elfér. Átöltözési lehetőség nem lévén (pedig presszók és éttermek vannak) úgy döntöttem, hogy fehérneműben is jó leszek az Atlanti óceánnak, úgyhogy kis csipkés fehér szerelésben dobtam bele magam – szerencsére senkit nem érdekelt.

(Palló képért köszike az ismeretlen fotósnak!)

A víz bizony több, mint friss, mondhatni hideg, a hullámok pedig rémítő erővel dobálnak, itt aztán úszásról szó sem lehet. Az ember nagyon picinek érzi magát a víz iszonyú erejével szemben, mégis nagy élmény a hullámokra felugrálni, ringatózni, de ajánlatos a part mellett maradni.

Északra, Porto felé végig az óceán partján mentünk, fenyőerdőben. Hétvége lévén és nagy meleg, tele volt hűsölő helyi erőkkel, akik a kis kempingszékekkel és hűtőtáskáikkal ott piknikeztek az út szélén (és az egész erdő alja mindeközben egyáltalán nem volt szemetes).

A portugál piknikezésnek, mint kedvelt helyi sportnak T. már szánt egy posztot az előzőekben...

Hogy egy pingált sárga ház szép tud lenni, az hagyján, belefér az általános elképzelésekbe.
Na de egy szürke?? Az olyan unalmas, kicsit koszos, egyhangú.

Na, kuck mal:

Coimbra után másnap Viseu következett, amely egy rendezett, tip-top kisváros, 3 szökőkutas főtérrel és egy döbbenetes méretű Sé-vel (= katedrális) amely egy nem kevésbé méretes kéttornyú Igreja-val néz farkaszszemet (ez is templom). A két kölcsönképen látható gyönyörűség tehát ugyanazon a téren ácsorog:

Szálláshelyünk egy falusi kúriából turista-reszorttá alakított helyen volt, Santarban. Ez Viseutól 18 kilométer, és ez az út 2 órát vett igénybe. Nem, nem dugó volt (egyébként sehol nem volt zsúfoltság az utakon), hanem elveszés…

A sok autózgatás alatt, amelyet én a térképekkel és leírásokkal az ölemben töltöttem el, arra jutottam, hogy P-ban túl sok az út (persze ez az eltévedt turista önző szempontja, akik ott élnek biztos nem sokallják…). Olyan hihetetlen útsűrűség (és település-sűrűség) van helyenként, hogy az egyébként nagyon részletes térképre egyszerűen nem fért rá, úgyhogy a legvékonyabb, fehér színű utakon túl is van még egy csomó rendes, aszfaltos, kétsávos út, nem beszélve arról, hogy az egymástól a térképen 3-4 milliméterre lévő helységek között van még 2-3 másik falucska is…

Úgyhogy Santar megtalálása nagy feladat volt, de közben teljes mélységében megismertük ezt a kellemes, dombos, szőlőültetvényes, festői kis falvakkal teleszórt néhány négyzetkilométert.

Újabb kölcsönkép illusztrációként:

A szálláshelyünk: Quinta dos Bellos Ares egy magánbirtok, a tizenvalahány szobás régi épületen kívül saját szőlőültetvénnyel, gyümölcsössel, konyhakerttel, medence, teniszpálya, étterem…

Mivel megérkezésünkkor az étteremben pont lagzi volt, a tulaj a „welcome drink and snack” –et egy „kicsit” feltupírozta, ami azt jelentette, hogy egy kiadós vacsorát kaptunk, ráadásul csupa házi specialitásból: egy üveg vörösbor, füstölt sonka, 3 féle sajt, feketekenyér, birsalmasajt, ribizlidzsem, és minden de minden saját, házi készítés. Az udvaron, külön nekünk felszolgált kóstolócska egy igazi, vidéki portugál vacsora volt.

Nehéz téma, nemcsak az írekkel szimpatizálóknak. Újabb fekete poszt. Sajnálom.

Nem tölthetsz el három napot Írországban úgy, hogy valamilyen apropóból ne szembesülj az ír történelem talán legtragikusabb periódusa, a Nagy Éhezés kollektív emlékeivel (írül: An Gorta Mór), pedig nem lehet azt mondani, hogy históriai drámákban szükséget szenvednének. Izraelben még nem jártam, de szerintem olyan (már-már genetikailag kódolt) dolog ez a Smaragd Szigeten, mint a második világháború a zsidókban. Nem véletlenül nevezik republikánus barátaink Ír Holokausztnak.

A rendes turista, ha elmegy egy más országba, annak is a fővárosába, akkor ugye előtte beletemetkezik a zútikönyvekbe, amelyekből megtudhatja, hogy akárhányadik Ulászló ettől-eddig uralkodásának ixedik évében hogyan építtette meg a főtéri templom bal hajójának szárnyasoltárát, melynek gótikus beütésű barokk tartóoszlopait a híres talján festő faragta, ésígytovább, ésígytovább.
Az utcákon sétálgatva pedig minden műemlék szerű épület előtt újra átolvassa a tudnivalókat, és ha ott az áll, hogy most nézzünk balra mert ebben a házban élt a híres..., utána forduljunk be a jobboldali utcába, akkor illik vakon követni az utasításokat.

A skót főváros totál cityjében, a vár tövében található a Princes Street Gardens, magyarul az edinburghi Városliget.

Május második felében voltam, tehát már minden - a fotoszintézisben közvetlenül érdekelt - növény teljes pompájában zöldelt, a japán autógyárak alkalmazottai azonban még nem vehették ki rendes évi (12 napos) szabadságukat, úgyhogy a városban is egészen elviselhető volt az egy négyzetlábra eső turisták száma.
 

Coimbra (ejtsd Kuimbrö) AZ egyetemi város P-ban. Lehet, hogy amíg tart a tanév, nagy élet van és nyüzsi, meg ilyesmi, de most ezt nem tapasztaltuk, inkább kicsit unalmas, lanyha volt az egész – pedig turisztikailag is kitűnő helyekkel, terekkel megáldott, csak nincs kihasználva. Igaz turista is alig volt. Nehéz megmondani melyik az ok és melyik az okozat.

Az egyetem régi épületei lenyűgözőek, egy nagy főtér köré csoportosulnak, persze hegyen (naná), ahonnan gyönyörű a kilátás a városra.

(Álljon itt köszönet a fotósnak, aki ezúttal nem én voltam. Én filmeztem vadul, de nagyon rossz minőségű, amit abból ki tudok vágni...)

Habár péntek estefelé sétáltunk ott, az egyetemi épületek nyitva voltak, mindenki ki-be sétálhatott, úgy tűnt tartanak még a felvételi vizsgák. Minden terem, belső folyosó, sőt még a budik is be vannak borítva kézzel festett, többszáz éves azulejo-val, aminek a diákok nekidőlnek, felrakják rá a lábukat, stb., hiszen nekik ez a „suli”.
Az egész egyetemi negyed összességében nagyon sivár, kietlen, néhány hatalmas 60-as évekbeli épület is van, sehol semmi zöld, vagy egy presszó / kocsma vagy egy könyvesbolt, egyáltalán bármi a hivatalos épületeken kívül…

Vacsora az egyetlen olyan téren, lent a városban, ahol kint lehetett ülni a szabadban: a sült malac és a sült bárány kiváló volt körítésekkel együtt.

Coimbrában a folyóparti Astoria szállodában laktunk, amely nagyon patinás, tényleg 100 évvel visszavisz a múltba, a liftben például bőrkárpitos, felhajtható ülés volt, a liftház pedig cifra kovácsoltvas...

Itt tanított a már említett Salazar, akiről mindent, amit tudni érdemes,  leírtunk egy előző posztban.

És megragadom az alkalmat, hogy felkérjem azt az ismeretlen rajongónkat, aki a tavaly kölcsönkérte a Portugáliában filmezett két dévédénket, hogy haladéktalanul hozza vissza. Az az igazság, hogy nem emlékszünk, ki vitte el. De az ujjnyomatok megvannak, DNS-maradványokat rögzítettünk, úgyhogy fölösleges kamuzni: egyszer mindenki lebukik!!!

Olvasóink az elmúlt közel 6 7 során (ez hat hét akar lenni, csak nagyon erőltetem a jófejséget), szóval június negyedike óta érzékelhették, hogy vannak preferenciáink. Bennünket nem kötnek a közszolgálatiság béklyói, nekünk fel szabad vállalnunk véleményünket, elfogadva ennek valamennyi ódiumát.

(Kamaszként ezt a szót ópiumát-nak, illetve pódiumát-nak értettem, mert ezeknek van értelme. Ma már tudom, hogy az ódiumát-nak is, de az eredeti két változat jobb volt. Próbáld ki beszélgetés közben: használd az általam javasolt két verzió valamelyikét és közben figyeld beszélgetőpartnered arcát. Ha nem ismeri a szót, peched van: gyöngyöket szórtál a sertések elé. Vigasztaljon, hogy nem elsőként az állattenyésztés történelmében).

Engedve a tömegek nyomásának mutatok pár azulejo-t, legnagyobb sajnálatomra azonban a folyosókon lévők csak úgy vannak meg, hogy mint egy kergebirka körbekerengtem a kerengőkön és nyomtam a 'felvétel' gombot...

Vagyis állókép belőle nincs.

Érjétek be a következőkkel.

A blogunk olvasói által megszokott kedélyes, tréfálkozó hangnem ideiglenesen (vagy ahogy a tévé- és rádiókommentátorok jelentős hányada mondja: ideglenesen) felfüggesztetik.

Az ok: ebben a posztban a kijevi Csernobil Múzeumban tett látogatásom felelevenítése lesz a téma. Összesen három fotót tudtam készíteni, majd olyan fokú letargia lett úrrá rajtam, hogy a gépet eltettem és csak bámészkodtam tovább.

A múzeum az ukrán főváros központjától nem messze található. Mi zártkörű idegenvezetéssel látogattuk meg, de a nagyközönség előtt is nyitva áll, noha nem egy olyan látvány, amelyre a szabadságukat töltő turisták áhítoznak, két sör és egy állatkerti séta között.

Lisszabonból (a magyarok számára játékos nevű) Santarémig a Tejo (ejtsd Tezsu) partján autóztunk, amely Lisszabon után még vagy 30 kilométeren keresztül egybefüggően lakott hely; igaz, tele van ipari (logisztikai, hajózási) létesítményekkel. Santarém maga egy kellemes, kedves kisváros, szép terekkel és templomokkal, amely bárhol a világon egy látványosság lehetne, de a későbbieket látva, legfeljebb átlagosan érdekes.

Tomar (ejtsd Tumar), maga a város, nem tudjuk milyen, de a fölötte lévő dombon a Convento do Cristo (templom és kolostor) egy csoda! A világörökség része (teljesen joggal), és egyben Portugália legnagyobb épületegyüttese. Legjobban a kerengőket szerettem (van vagy 6), mind kétszintesek, és többnek a fala teljesen be van borítva azulejo-val (ejtsd azulezsu), ami kézzel festett csempe, alapesetben fehér és kék (és egész Portugáliában mindenhol, minden magára valamit is adó régi és újabb épület be van borítva ilyennel).

Hűséges olvasóink pedig már készségszinten tudják, hogy Madeirában is majdnem ugyanez a helyzet...
Lássuk a kerengőket:

Úgy kell elképzelni, hogy az épületegyüttesben 6 olyan négyszögletű belső udvar van, amit ilyen kétszintes kerengők vesznek körül. Ezek széles és kellemesen hűvös folyosók, ahol a 40 fokos melegben is szívesen üldögél (vagy kereng) az ember.

Az azuleju mellett más díszítés nincs, csak a puszta kő, amit hihetetlen gazdagon faragtak, de nem a megszokott szenteket látjuk, hanem egészen érdekes ornamentikát: derékszíj nagy övcsattal és össze-vissza bogozott hajókötelek „fogják össze” a tornyokat, medúzák és tintahalak csápjai tekeregnek – és mert művelődtünk is, így tudjuk, hogy ez a Mánuel stílus, ami egész Európában csak Portugáliában lelhető fel.

A kerengőkön kívül a hatalmas konyha (templomtoronnyi kürtővel a több ökör megsütésére alkalmas tűzhely fölött), ebédlő, könnyed kis kőasztalokkal

és a több mint 100 „lakószoba” sem mindennapi látvány. A javasolt 1 óra látogatás helyett 3 órát bóklásztunk, és még lett volna mit megnézni (pl. az 5 km hosszan megépített vízvezetéket, stb.). Ami meglepő: alig volt turista, a hely szinte üres volt. Elgondolom, hogy milyen látnivalókért tülekednek az emberek…

Úgy látszik, Portugália „messze van”.

A Convento-ról még egy pár mondat. Ez sem az a jajdefiatal épület: 1160-ban kezdték építeni, felhasználva holmi elfekvő kőkészletet, ami egyrészt a rómaiaktól, másrészt a vízigótoktól maradt raktáron. Jó sokáig a Templomos Lovagrend európai bázisául szolgált, akiknek aztán volt mit a tejbe aprítaniuk. A konyha és az ebédlő látványa tényleg megkapó; külön élvezet volt a konyhai mosogatókat megtekinteni, ahová annó a folyóvizet is bevezették (értsd szó szerint: egy helyi érdekű patakot vezettek át rajta, kőmederbe terelve).