2005-ös portugál fly&drive utunk első részlete következik, majd sorban jön a többi... Az előzetes fenyegetések után csapjunk a lecsóba.

A fővárosba kora délután érkeztünk, a szálloda közel volt a reptérhez, úgyhogy nem volt nehéz megtalálni, a délutánt és estét pedig már L. belvárosában töltöttük.
A Rossio (főtér, ami igazából két tér egymás mellett) nem nagy szám, kivéve – nekem – a 10x10 cm-es kockaköveket, amivel az egész le van fedve. Az alap fehér kő, amibe mindenféle szép mintát kiraknak feketével. Később láttuk, hogy minden járda, sőt minden városban minden járda és a belvárosi utak nagy része ezzel van kirakva. Esztétikailag gyönyörű, szerencsére esős időben, autóval a 15%-osnál is meredekebb utcákon nem kellett kipróbálni…

A kockaköves dizájnról lévén szó engedtessék meg, hogy beszúrjam ide az azóta szerzett tapasztalatot: Madeirán is ugyanez a járdadíszítési mánia dúl, de most már azt is tudom, hogy a fekete kövek onnan is származnak! Ne legyünk telhetetlenek: a fehéreket nem tudom hol bányásszák - de ha a kedves olvasó utánanéz, megoszthatja velünk is az okosságot.

Ez a járda már Funchalban van.
Magassarkú cipők réme - gondolhatnánk, de tévedünk. A csajszik mit sem törődve a nyaktörés közeli és valószínűsíthető rémével tűsarkúban billegnek mindkét fővárosban...

Amúgy Portugáliában szinte minden településen Rossio-nak hívják a főteret, gondolom: kényelemből. Lisszabon nem egy fiatal település, a főnicíaiak alapították i.e. 1200 körül. Jártak errefelé a görögök, a karthágóiak, építettek várat a rómaiak (naná, majd pont ezt hagyták volna ki…), az alánok, vízigótok, és ne feledkezzünk meg a mórokról, akik vagy 450 évig tették a kötelességüket, majd (ha nem is jószántukból) elmehettek.
Kifejezetten pechvogel városnak minősül, legalábbis földrengésileg, hiszen az elmúlt 1500 évben legalább 6 nagy földrengés rázta meg. A legdurvább 1755-ben volt, s a 12 percen keresztül tartó csapás következtében a város egyik fele mintegy 80 méterre lesüllyedt. Ezért van olyan utca, amelyiknek az egyik végéből óriási lift megy a másik végébe – na, ez nem működött, amikor ott jártunk.

Még napvilágnál végigsétáltunk a Szent György vár falain, ahonnan körbe-körbe isteni a kilátás a városra.

Az eget pedig nem photoshoppal festettem ilyenre... Egész Portugáliában ez volt folyton, ezt a színt pedig ők így hívják: azul :)

Itt azért már a nagyváros szmogja is érvényesül, no meg a Tejo (tezsu) partjaira ipart is telepítettek rendesen:

A várban még volt érdekes fű - fa:

A szállodához visszamenve (metróval persze, amely gyors és nagyon tiszta) örömmel konstatáltuk, hogy még megvan az autó, ugyanis a szállodai személyzet kifejezett javaslatára egy olyan helyen parkoltunk, ahol nem hogy várakozni, de megállni is tilos volt… Mondták ők, hogy ez egy tuti jó hely…

Parkolás: ebben az országban sem egyszerű (de hát hol egyszerű manapság, Gyál-felsőt és talán az északi sarkkörön túli területeket leszámítva?) Nem mintha az árak lennének a lényeg az utazásban, de nem tudok ellenállni az összehasonlításnak: Lisszabon totál belvárosában óránként 0,8 euró a parkolás, míg Budapesten a Várnegyedben elkérnek közel 2 eurót ( azaz 480 forintot ) ugyanennyiért.

Az utak mennyisége és minősége vonatkozásában pedig  Portugália világbajnok; szerintem az egy főre eső aszfaltozott utak hossza legalábbis dobogós helyezésre érdemesíti őket. Egy példa: a Lisszabon és Portó közötti mintegy 280 km-t meg lehet tenni két (!) autópályán, amelyek egymástól mintegy 40-50 km-re gyakorlatilag párhuzamosan futnak, aztán van egy kiváló minőségű főút (errefelé Kelet-Közép-Európában már autóútnak hívnák az ilyet), majd az utazni vágyó rendelkezésére áll egy harmadik típusú út is, úgy 20-30 km-re fut párhuzamosan az előbbiekben említett főúttal, talán egy kicsit kanyargósabb, de ugyanolyan kifogástalan minőségű burkolattal…

A poszt címe szándékosan provokatív; kíváncsi lennék, hány olvasónk kapcsolt. Őszinte vallomásokat a kommentekhez kérünk. Gugli csak utána ér.

Szóval az ír nyugati partoknál, a Clare megyében található Moher szikláiról (a betolakodók nyelvén: Cliffs of Moher) készülök írni pár mondatot.

Hiába, nem tudok teljesen kibújni a bőrömből: képtelen vagyok poszt nélkül hagyni az északír tartomány történelmét, zászlaját, illetve címerét.

A kanadai zászló nem szorul különösebb bemutatásra. A juharlevél informálisan már az 1700-as évek elején felbukkant tartományi szimbólumként, s ezt a 11 csúcsos vörös változatát középponti elemként tartalmazó nemzeti lobogót először 1965-ben vonták fel az ottawai Parlament előtt. A zászlóról itt és most csak ennyit. Szép.

Posztunk fő témája a nevezetes juharszirup, amelyet - ha máshonnan nem - a nők által különösen kedvelt Esőember című filmből ismerhetünk.

Hát kérem, van itt minden...

Én magam (mármint én, Csuri) is csak kapkodom a fejem a Botswana - Quantico - Britannia háromszögben, heraldika, protokoll és egyéb tudományok...

Jómagam csak a kis középeurópai (pontosabban: evropa-i) szecessziós dizájncenter második folytatását nyomatnám, ha belefér a királyi menükön és pula-n (nem bírtam kihagyni, bocsika:)) nevelkedett nagyérdeműnek.

Elöljáróban (és megnyugtatásul) közlöm, hogy ez lesz az utolsó, skót témájú poszt. Már ez sem volt betervezve, de - a feljegyzéseimet és a fotókat fellapozva - visszaemlékeztem, hogy a Britanniának van saját tartánja, és rádöbbentem, hogy ez olyan téma, amelyet nem hagyhatok ki.

Mivel ezekben a zaklatott időkben az ember sohasem tudhatja, mikor kap vacsorameghívást egy brit királyi yachtra, úgy döntöttem, egy hevenyészett módszertani útmutató keretein belül adok (INGYENES!!!) fogódzót a protokoll dzsungelében kígyózó indák fogságában vergődő olvasóinknak.

Edinburghi tartózkodásom egyik mérsékelten kínos jelenete Őfelsége II. Erzsébet egykori yachtjához, a HMY Britanniához fűződik. Igyekszem röviden összefoglalni.

Úgy kezdődött, hogy vendéglátóink tényleg ki akartak tenni magukért, ezért csillogó szemmel újságolták, hogy a rendezvény ünnepi búcsúvacsorája a brit uralkodó hajdani hajóján, a Britannián lesz, amelyet Őfelsége 1997-ben adott át az ő népének, miután 43 éven keresztül a királyi család használta. A vacsorával kapcsolatos tudnivalókról itt meséltünk egy-két dolgot.

Kínzó kérdésemre (vagyis hogy miért is nevezik különböző nyelveken a maracuját éppen  passiógyümölcsnek?)  logikusnak tűnő, frappáns és távoli válasz érkezett, egyenesen Binjaminából, Galambos Viki bácsitól; a szöveges indoklás a kommentek között olvasható, a "Madeira - gyümölcsök" című posztban.

A lányoknak (valamint azoknak, akik nem látták A bárányok hallgatnak című filmet, illetve nem szerették az X akták című sorozatot) ismét kimenőt adok. Az FBI iskolájáról fogok mesélni egy kicsit.

Ha már maracuja-fronton a teljességre törekedtünk, nem hagyhatjuk ki az ananász-maracuját sem. Arasznyi, ananász-külsejű gyümölcs, amelyről apró, négyzet alakú darabkákban lehet leszedni a finomságot; ha nem friss, illetve ha túlérett, akkor gyakorlatilag elemeire esik szét, mint egy  **** gyártmányú műszaki cikk.

(A **** helyére mindenki azt az országot vagy nációt illesztheti, amelyet a legjobban útál; mint mindig, Csurtusék most is roppant rugalmasak).