Magát az utazást megelőzően az ember értelemszerűen gondoskodik a szállítóeszközről. Az, hogy repülni fogunk, nyilvánvaló volt; sem a rendelkezésünkre álló idő, sem a pénztárcánk nem tette volna lehetővé, hogy a hajót, illetve a szárazföldi közlekedést válasszuk, arról nem is beszélve, hogy turisták számára közúton Izraelbe csak Egyiptom, illetve Jordánia felől lehet belépni (Libanon és Szíria – amelyek Izraelben évtizedek óta hivatalosan is ellenséges országoknak minősülnek – még az átutazást sem engedélyezi olyan utasoknak, akiknek útlevelében izraeli bélyegző szerepel).

Erre nem árt odafigyelni; ha izraeli utazásodat követően szándékodban áll ezekbe az országokba, vagy Szaúd-Arábiába, Jemenbe, Líbiába, Bahreinba, Kuvaitba, Katarba, Szudánba, esetleg Iránba látogatni, kérd meg az izraeli határőrt, hogy ne az útleveledbe pecsételjen. Ezt általában - megértő és cinkos mosoly kíséretében - meg is teszik. Mivel nekünk amúgy sem szerepel terveink között az elkövetkezendő harminc évben ezekbe beutazni, nem kértünk speciális elbánást.

Szóval a repülőgép, mint utazási eszköz adott volt, s mivel az ember olvas ezt-azt a repülésbiztonságról meg ilyen-olyan statisztikákról, az El Al-ra (a továbbiakban: EA) esett a választásunk.

Blogunk visszatérő olvasói nem lepődnek meg azon, hogy egy-egy utazásunkról szóló posztsorozat elején bemutatjuk az áldozatunkká vált ország hivatalos szimbólumait. Té megmagyarázhatatlan, már-már a totemimádás határát súroló, borzongató vonzódása a lobogó, színes rongyokhoz és az ugyancsak színes – a kívülállók számára gyakran értelmezhetetlen – ábrákat felvonultató grafikákhoz több pszichológust elgondolkodtatott már, de Té személyiségi jogainak durva megsértése nélkül következtetéseiket nem hozhatjuk nyilvánosságra.

Lássuk tehát kezdetnek a zsidó állam lobogóját és címerét.

Hosszas kapacitálás után csurtusék rászánták magukat és meglátogatták izraeli (eredetileg természetesen szintén temesvári) barátaikat. Viki bácsit nem kell bemutatnunk a blog olvasóinak, Tibi pedig egykoron ugyancsak hűséges olvasónk volt, de az utóbbi időben rettenetesen visszaesett; nos, ezt megpróbálta vendéglátással jóvátenni. Hellyel-közzel sikerült is neki.

Szóval kilenc napot töltöttünk Izraelben, készítettünk mintegy 800 fotót, híztunk fejenként 3 kilót, s - első saccra - úgy 25-30 posztnyi élménnyel tértünk haza.

Nem, kéretik nem összerezzenni: sorozatunk mai szereplője NEM a baloldalon látható Kiss Ernő tábornok, hanem az azonos nevű, szintén a generálisok közé tartozó, itt a jobboldalon szereplő személy.

Mai főszereplőnk a tizenhárom aradi vértanú egyike, aki kétszeresen is bánsági, hiszen Temesváron született, majd – meglehetősen kacskaringós és ellentmondásos katonai karrier után – Aradon fejezi be földi pályafutását.

Következzék tehát eleméri és ittabei Kiss Ernő altábornagy.

Egy személyes vonatkozású, de a blogunkat közvetlenül érintő, aktuális esetről szeretnék beszámolni nektek; remélem, tanulságos lesz és ti is mosolyogni fogtok a végén, ahogyan mi tettük.

A négynapos, hosszú hétvége előestéjén történt, amikor is anyagot gyűjtöttem az elkövetkezendő posztokhoz (akinek még nem mondtam volna: egy-egy poszt mögött átlagban 4-6, de olykor 8-10 órányi anyaggyűjtés van, az írást megelőzően. Nem sajnáltatni akarom magunkat, csak tájékoztatásul).

Éppen a Wikipédiát böngésztem és sokadszor bosszankodtam azon, hogy egy-egy adott témában milyen szegényes a magyar verzió. Egyszer csak hatalmas sercegéssel kigyulladt az a bizonyos izzó a fejem fölött és arra gondoltam: mi lenne, ha az általunk összegyűjtött anyagokra épülő egy-egy posztunkat belinkelnénk (természetesen külső forrásként) az adott wiki-szócikkhez. Vegyük például Funárt: a magyar szócikkben 6 sor foglalkozik az életrajzával; de ott van Aszlányi Károly, a maga 5 sorával.

Figyelmes olvasóink már tudják, hogy kit és mit köszönhet Temesvár környékének a magyar méhészet. Mai posztunk bebizonyítja, hogy nem csak az apró és andalítóan (allergiások számára olykor ijesztően) zümmögő méhecskék tekintetében beszélhetünk bánsági hozzáadott értékről sokat szenvedett nemzetünk életében, hanem nagyságrendekkel méretesebb háziállatokkal kapcsolatosan is.

Mai főszereplőnk bevándorló ugyan, de élete jelentős részét a Bánságban töltötte, arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben szállóigévé nemesedett mértékű családi vagyon oroszlánrésze is ezeken a tájakon, a zsíros bánsági földön keletkezett.

Kedveseink! Ma a nevezetes Csekonicsok kerülnek terítékre, különös tekintettel Józsefre, akinek ténykedése nyomán az utódoknak valóban volt honnan szórniuk a pénzt.

Mai posztunkban Viki bácsi egy zsidó származású, reneszánszkori politikusnő és üzletasszony életpályájából ad apró részleteket.

Én tényleg soha nem tartoztam azok közé, akik a nőket csak korlátozott feladatok ellátására tartották alkalmasnak, de ez a Hanna/Grácia azért csettintésre késztetett. Még a huszadik században is elismerésre méltó karrier, hátmég 500 évvel ezelőtt...

Azt szokták mondani, hogy egy megfelelő helyen található szeplő egy szép arcot még szebbé tud tenni (lásd még szépségflastrom). Hogy sorozatunkban eddig nem volt olyan figura, akit kifejezetten szégyellnünk kellett volna, önmagában szerencse, de belátjuk: az objektivitás jegyében ez az ideális állapot nem tartható fenn.

Az, hogy Kolozsvár egykori polgármestere bánsági születésű, letagadhatatlan és – sajnos – visszamenőleg már megmásíthatatlan tény, miként az is faktum, hogy élete első húsz évét ott élte le. Úgy látszik, genetikailag eleve alkalmatlan volt arra, hogy az ottani levegő két évtizeden keresztül történő belélegzésével magába szippantson akár csak egy minimális mennyiségű toleranciát és multikulturális hangulatot. Van ilyen. Bár ne lenne.

Kedves olvasó! Szorítsuk össze fogsorainkat (mindenki a sajátját, ha kérhetem…) és jöjjön, aminek jönnie kell: a Bánság egyik fekete báránya, az európai hírhedtségre szert tett Gheorghe Funar!

Albert Laci, aki a csurtusblog első vendégposztjának büszke szerzője, hosszas noszogatás után egy újabbal állt elő. Pár órára maga mögött hagyta Crna Gora minden igényt kielégítő luxusát, hogy átkukkantson a szomszédos  Sasok  Földjére, ahol évtizedeken keresztül sajátos értelmet kapott az önerőre támaszkodás kategorikus imperatívusza.

Noha a viccben is szereplő albán légvédelmet nem sikerült lencsevégre kapnia, a poszt fotóiból világosan látható, hogy a generációm által egykoron közkedvelt Apollonia és DS (Durres Special) márkanevű cigaretta szülőföldjének még van bepótolnivalója, legalábbis ami a környezettudatosságot, az ipart, az agráriumot, az általános és speciális infrastruktúrát, a szociálpolitikát, az egészségügyet, az állatvédelmet és a hétköznapi, valamint a hétvégi élet további egy-két apró szegmensét illeti.

A zászlójuk viszont történelmi és szép.

Ígértem, hogy beszámolok a Jax-i kereskedelmi kamara elnökénél tartott kerti partiról.

Egész ottlétünk alatt nagyon vigyáztak ránk és tényleg rengeteg információt kaptunk, eligazítottak, minden alaposan elmagyaráztak - és ez bizony sokszor megkönnyítette az életünket.

A rendszeres eligazításba mindig beletartozott a következő: hová megyünk (mit kell tudni a cégről, személyekről), 'directions' - azaz merre kell menni autóval, térképen jelölve, és, ami nem kevésbé fontos: hogyan kell öltözködni ('dress code').

Az elnök úr a kamara munkatársai közül hívta meg a vezetőket, továbbá azokat, akik a mi programunkkal szorosabb kapcsolatba kerültek, valamint a 12 keleteurópai 'hallgatót'. Megtudtuk jó előre, hogy ez egy kerti parti, ezért 'casual', sőt 'very casual' az öltözködés.

Egy hangyányi aggályom volt ugyan azzal kapcsolatban, hogy mennyire fogunk szétfolyni mint 1 pocsolya a kertben délután 3-kor, amikor a buli kezdődött, de volt erre is megoldás, amint rögtön meglátjuk.

A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.

A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.

Az ő emlékének szól mai posztunk.

A három hét ott-tartózkodásra a jax-i kereskedelmi kamara kibérelt nekünk kettesével egy-egy apartmant, vagyis ketten kaptunk egy kéthálószobás lakást.

Mindezt egy nem puccos, de azért "rendes" helyen.

A lakónegyedeket általában úgy kell ott elképzelni, mint egyes tengerpartokon az üdülőtelepeket: fallal / kerítéssel körülvett nagy terület, benne különböző nagyságú, de mégis egyen-házak, utak, zöldterület.

Felvállalva a szomszéd vár lakóinak, szülötteinek és lokálpatriótáinak jogos (és reményeink szerint nem elsöprő erejű) rosszallását, ebben a posztban egy aradi származású színész életútjáról fogunk röviden beszámolni.

Jó-jó, elismerjük: egy picinykét csalunk, hiszen nem volt egészen pontosan temesvári, de egyrészt mit számít az az ötven kilométer (bánságiak egymás közt csak nem csinálnak kázust egy ekkorácska távolságból?), másrészt pedig ha fenyegető tekintetű aradiak körülállnák a házunkat és figyelmeztető jellegű ökölrázással, valamint obszcén szavak kiabálásával nyilvánítanák ki nemtetszésüket, természetesen azonnal visszavonunk mindent, mint II. József 1790-ben.

Következik tehát Jávor Pál, több generáció hölgytagjainak bálványa, egy egész nemzet snájdig jávorpalija.

Most csak egy egész rövid poszt, két fotóval. Ezeknek (mármint a fényképeknek) az a történetük, hogy Viki bácsi küldte őket (rajtunk keresztül) tistedurnak (aki egyszer reklamált a kommentekben és hiányolta a pálmafákat), de szerintünk a teljes olvasótábor megérdemli, hogy szemügyre vegye őket.

Itt vannak a képek, amelyek a Galil tó melletti datolyapálmákat ábrázolják. Reméljük, sem Viki bácsi, sem tistedur nem haragszik meg a nagyobb publicitás és a levéltitok megsértése miatt, és abban is bízunk, hogy Ani néni (Viki bácsi felesége) sem érti félre a dolgokat :-)

Az első kép jobb alsó sarkában Viki bácsi védjegye, a vikig. Érdemes megjegyezni, mert pár ezer, ezt a logót viselő kiváló fotó biztosan fenn van a neten...

Mai témánk a főhadiszállásunkul szolgáló város: Jacksonville, azaz JAX.

Amerikában szeretik a leg-eket; mondhatnám úgy is, hogy döglenek értük. Nincs ez másképp Floridában, a napfény államában sem.


Jax pl. az USA legnagyobb városa, és ne tessék a billentyűzethez kapni, hogy kijavítsátok a hülyeségeket, amiket írok, mert ez igenis így van. A legnagyobb területű városa. A helyi kereskedelmi kamara elnöke esküdött meg nekünk, hogy ez így van, úgyhogy ti sem vonhatjátok kétségbe…

Lakosságszámra nem nagy durranás, kb. 700 ezres város (igaz, hogy ezzel a keleti part harmadik legnépesebb városa NY és Philadelphia után…), de szerteszét terül, ezt tapasztalatból is állíthatom, de a wikipédia szerint is így van.