A távoli tájak, valamint a nagy márkák és hírességek világába ezúttal valami egészen prózaival szeretnék bemerészkedni...

Gyálra ugyanis nem beszökött, hanem betört a tavasz. Végre...

Mindennek érzékeltetésére pedig nem szavak kellenek, hanem képek.

Íme, tessék kattintani a "tovább"-ra:

Nem, nem vicc, nem átverés, nem kandi kamera: tényleg ez a háromszázötvenedik posztunk. Lázasan keresgélek az emlékeim között, próbálok valami poénos dolgot kitalálni a 350-es számhoz, de nem megy; a 300-zal könnyű volt a spártaiak jóvoltából, a 250 mégiscsak egynegyed ezer, a kétszáz olyan fickós, a 150 idején nyár volt (azt meg se ünnepeltük...), a száz az száz...


(Jó, tudom, nagyon nem szépre sikeredett ez a szám itt balra fent, de ez van, ennyire fussa... Ti amúgy sem az esztétikus számjegyeket ábrázoló képek miatt tértek vissza, ugye?)

Szóval a mostani kerek szám inkább statisztikából fog állni. TUDJUK, hogy imádjátok a számokat!

A közismert, és egészen a történelem előtti időkig visszavezethető mondás szerint egy igazi férfinél mindig van kés és tűzkő. Az ipari forradalom valamit finomított a dolgon, s mára a szükséges eszközök zsebkéssé, illetve öngyújtóvá lényegültek át (már ha az ugyancsak szükséges, de sajnos sokkal ritkább platina hitelkártyát nem számítjuk harmadik kötelező elemnek; és akkor hol van az óvszer, amit egyik kommentelőnk - más témában, ámde roppant helyesen - fontosnak tartott megemlíteni?).

A svájci bicskáról pár nappal ezelőtt született egy eléggé sikeres poszt (az első 24 óra alatt háromezer egyedi látogatója volt, közel ötezer oldalletöltéssel), most górcső alá vesszük az összetéveszthetetlen hangú dupla kattintást, az öngyújtók Volkswagenét, az emblematikus Zippót.

Folytatódik Viki bácsi floridai kalandozása. Megtudjuk, hogy a spanyolok és angolok sose' voltak puszipajtások, meg azt, hogy annó egy Floridáért adtak egy Kubát - ez a hír napjainkban biztosan pánikot keltene a Virágzó Föld mostani lakói között, Havannában meg kezdődhetne a tűzijáték.

Hogy egy kis kritikát is megfogalmazzunk háziszerzőnk felé: az ausztrál étteremről, illetve az ott elfogyasztott fogásokról lehetett volna egy kicsit részletesebben is beszámolni; legközelebb kérjük Viki bácsit, hogy ne feledje otthon a fényképezőgépét, ha egzotikus vendéglőbe megy!

Akkor következzék a folytatás, 1672-től a rántott hagymaszeletekig:

Új név kerül fel a csurtusblog vendégposzt-íróinak dicsőségfalára. Diab munkaügyben Hannoverben járt (a képek és a beszámoló alapján fel nem bírnánk tételezni, hogy fizikai erőszak alkalmazása nélkül BÁRKI szabadidejében elutazna Alsószászország fővárosába), s az ott tapasztaltak nyilvánosságra tartozó részét az alábbiakban osztja meg velünk.

Hannover pedig jobb sorsra érdemes; múltjáról most csak annyit, hogy 123 éven és öt királyon keresztül a brit uralkodók a hannoveri házból származtak.

A szerző hozzájárult, hogy kiegészítéseket fűzzek mondandójához; ezeket keretbe fogom illeszteni.

Következzék tehát a turistacsalogató Hannover, Diab idegenvezetésével.

A kezembe akadt egy régesrégen ajándékba kapott svájci bicska (éppen a nyúl torkát vágtam el), innen az ötlet, hogy egy gyors poszt keretein belül terjesszek egy kis ismeretet.

Reméljük, hogy a mostani húsvéti ünnepekre nagyon sok fiúgyerek, apa, férj, nagyapa, homo-, hetero-, transz- és aszexuális barát kapott (vagy kap majd holnap, a locsolkodást követően) ajándékul svájci bicskát. Mivel a magyar fejekben elég nagy a kavar a helvét ármádia nevével fémjelzett eszközzel kapcsolatban, úgy gondoltam, még a holnapi, menetrendszerű alkoholmérgezések előtt önzetlenül segítek tisztába tenni egy-két dolgot.

Ismét Viki bácsi következik, ezúttal nem a bibliai tájakról, hanem az Újvilág egyik szegletéről (jelesül Floridáról) szóló posztsorozat első részével. Távolról fut neki a témának; visszamegy egyenesen Kolumbuszig, hogy aztán admirálisok és kalózok sokaságán keresztül eljussunk egy ausztrál étteremben elköltött étkezésig. De máris túl sokat beszéltem.

A témához előbb-utóbb Csuri is hozzá fog szólni, lévén hogy pár évvel ezelőtt ő is eltöltött pár hetet a narancsok (aligátorok, moszkitók, 99%-os relatív páratartalom, satöbbi) hazájában.

A mai napon ünnepeljük Szent Patrik napját (írül: Lá ’le Pádraig), az egyetlen olyan szentét, aki a Smaragd Szigetet és az íreket képviseli a katolikus egyház egyetemes kalendáriumában.

Nem. Megpróbáltuk, és egyszerűen nem megy.

Nem tudjuk megállni a híres temesváriak felsorolását anélkül, hogy a hatvanas-hetvenes évek legendás zenekarát, a Phoenix-et meg ne említsük.

A vendégposztok, illetve a vendégposzt-írók egyre gyarapodó táborába ma két borszakértő bocsáttatik be: egyikük régi kommentezőnk, akinek közvetítésével olvasóink megismerkedhetnek egy másik gasztronómussal, az olasz (bocsánat-bocsánat: a római) konyha irodalmi köntösbe bújtatott prezentálásával.

Hölgyeim és uraim, következik két ember, akikkel csurtusék bármikor leülnének borozgatni: Mentula és Lénard (máshol: Lénárd) Sándor!

Mai hősünk egy virtigli örökmozgó csodagyerek, aki élete harminc évének mintegy felét töltötte a Bánságban, illetve Temesváron. Ismertebb ugyan, mint Ambrózy Béla bátyánk, de nincs annyi rajongója, mint Drakulának vagy Tarzannak. A két világháború közötti polgári békeévek második felének egyik kedvenc lektűrírójáról, Aszlányi Károlyról fogunk ma mesélni nektek.

A csurtusék által bemutatandó nemzeti italok sorában most egy kivétel következik. Kivétel, mert anyaországában még nem jártunk, és az az igazság, hogy ha az ital alapján kellene úticélt választanunk, ez az ország örökre beírná magát a hatalmas ívben elkerülendő területek könyvecskéjébe.

Litvániáról van szó, illetve a balti állam lakosai között (megmagyarázhatatlanul) óriási népszerűségnek örvendő itókáról, a lietuviškas midus balsamas-ról, amit - egyfajta költői szabadsággal élve - fordítsunk simán mézpálinkának.

A francia földön tébláboló utazó, aki (vallása, neveltetése, meggyőződése vagy élettársa jelenléte okán) nem zárkózik el a különféle, alkoholtartalmú italok fogyasztásától, egy forró délutánon lebonyolított sétája alkalmával előbb-utóbb összefut olyan helybéliekkel, akik (a klasszikus közhellyel ellentétben) nem vörösbort kortyolgatnak a kiskocsmában vagy az étterem teraszán, hanem valami ritka undorító kinézetű, sárgásfehéres színű, zavaros löttyöt. Ha kicsit közelebb megyünk, érzékeny (a pacalpörkölt, a fattyús birka és a disznóvágás illatkavalkádjához szokott) közép-európai szaglószervünket orrfacsaró szerves oldószer-bűz üti meg.

Igen, ez a franciák nemzeti itala: a pastis. Ismerkedjünk meg vele.