Kedves olvasók, egy vallomással tartozom.

Én azt hittem, hogy hű de fényképeket készítettem szülővárosomban, és itt mutogattam nagy büszkén őket, amikor az anyukám elküldött két linket, amit most meg fogok osztani a nagyérdeművel.

De nem komment nélkül!

Székely Attila az 'elkövetője' annak a többezer (ha jól emlékszem 6000+) fotónak, amely mind-mind Temesvárt dokumentálja, méghozzá kerületenként, témánként, és ráadásul az épületek helyét is megadva.

Viki bácsi Caesareáról szóló negyedik posztjának közlésével csurtusék ismét elbúcsúznak egy időre - legalábbis Té. Mindkettőnk életében elég zsúfolt időszak következik (ennek bizonyos jeleit éles szemű olvasóink láthatták, ha másból nem is, a vendégposztok számának növekedéséből). Meg aztán más területeken rengeteg az elmaradásom; ehhez legyen elég annyi, hogy Cüneyt Arkin-filmet december óta nem láttam, és a vadonatúj Ed McBain krimit két hete kezdtem el olvasni, de még csak az 53. oldalnál tartok (Frank Reardon most kapott az arcába két golyót, kettőt).

Ami engem (Tét) illet, nem tudom megmondani, hogy virtuális távollétem meddig fog tartani, de mindenkit megnyugtatok, hogy lesznek még híres temesváriak, lesz még utazási poszt, sőt, az elmúlt hetekben-hónapokban meglehetősen elhanyagolt gasztronómiai vonulat is fel fog újból bukkanni - csak időm lenne annyi, mint ötletem... És hát itt van ez a furcsa érzés, ami most vagy tavaszi fáradtság, vagy elrontottam a gyomrom valamivel.

Ismét csak azt tudom mondani, hogy számítunk rátok, és reméljük, hogy visszatértek. Nem azért, de a hűtlenek büntetése rettenetes.

És akkor innen Viki bácsié a szó. No meg a kép.

Noha lassan kifelé megyünk a télből, egy sízős-magashegyes-forraltboros releváns poszt létjogosultságát még az olyan alföldi pasik sem tudják meg?ezni, mint amilyen én vagyok.

Persze azóta sem értem, hogy hogyan lehet valahová felsíelni (eddig úgy tudtam, hogy a sízőt a gravitáció hajtja - már a forralt boron kívül), na meg a hideg futkározik a hátamon, ha izomlázról hallok, de a gőzgombócot megkóstolnám, és szívesen hallanék részleteket a brekegős kisbárányról is (mentaszósszal!).

Egy hiányérzetem van csak, és sokat tapasztalt szaglószervem óriási svindlit szimatol: tényleg elképzelhető szerintetek, hogy Errorék sem borovicskát, sem becherovkát nem ittak a Tátrában?! Ha ez így van, szerintem Szvatopluk óta ők az első ilyenek.

Átadom tehát a szót Errornak, aki - innen is látszik - nem akármilyen helyen forgolódott.

Ha a belváros felől közelítünk a Gyárváros felé, akkor először a Milleniumi templomhoz érkezünk. Kedves gyerekek, vajon mikor épült ez a templom? - ez lehetne a képhez csatolt feladat a legújabb restrikcióknak megfelelő tankönyvekben - mert a képek akárhány százalékához feladatot is kell csatolni... - de ez most szakmai ártalomtól áthatott félrecsúszás volt, bocsika!

Folytatódik látogatásunk Caesareában, természetesen Viki bácsi idegenvezetésével. A történetben ismét felbukkan régi, de annál ellenszenvesebb cimboránk, Titus, és új szereplők is megjelennek: bizonyos galileai Simeon és egy Cornelius nevű római százados.

Az időrendiséget véve alapul, Ajtonynak az elsőnek kellett volna lennie a híres temesváriak sorozatban, hiszen nagyjából ezer évvel ezelőtt uralkodott (vagy mit csinált) azon a területen, amit utóbb Bánságnak hívtak. Igazából nem is Koppány, hanem ő tartott ki az utolsó töltényig Istvánnal szemben (UPDATE: a borsodiak kedvéért Vatának is riszpekt!).

Olvasóink között szép számmal vannak olyanok, akik nálam sokkal precízebben meg tudják majd mondani a kommenteknél, hogy pontosan mi is volt a helyzet az ezredforduló környékén arrafelé; jómagam csak egy rövid áttekintés erejéig érzem illetékesnek magam.

Lássuk tehát a kronológiailag első híres temesvárit, illetve bánságit (Temesvár még nem létezett): következik Ajtony vezér!

Caesarea történelmének második felvonása következik, Viki bácsitól, érdekességekkel és szép fotókkal. És ha valaki még azt is meg tudná mondani (mondjuk a kommentekben), hogy egy köbméter búza az hány kiló, máris teljesen világos lenni mindenki számára, hogy mekkora gazember is volt bizonyos Gessius Florus prokurátor úgy kétezer évvel ezelőtt!

Segítségül csak annyit, hogy az étkezési búza kilója manapság kábé 25 forint, vagyis tonnája úgy száz euró.

Ha valaki nem értené, hogy kerül a búza utazási blogunk asztalára, nem marad más hátra, mint kattintani. Tudjátok: a tovább linkre!

Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét. Korrekt módon azonban nem kérdőjelezzük meg beszámíthatóságukat, már csak azért sem, mert törzsolvasóink között is van hegymászó és turista, aki rendszeresen képes arra, hogy (a civilizáció kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva) hosszú napokra a zord és embertelen természet barátságtalan karjai közé vesse magát. Ha erről vendégposztot is ír (de csak akkor!), számíthat együttérzésünkre.

A magyar turizmus és az öncélú hegymászás megkerülhetetlen, emblematikus úttörőjéről fogunk most mesélni nektek, aki – s ez már senkit nem lep meg – bánsági születésű.

Hadvezérek, filmszínészek és parasztlázadók után itt az ideje, hogy a Bánság megmutassa kispolgáribb, csendesebb és békésebb arcát is. Ezen kategóriának keresve sem találhattunk volna jobb képviselőt, mint egy gazdálkodót, aki élete fő céljának végre nem az ellenség kiirtását, a fegyveres hatalom megszerzését és fenntartását, nem az olimpiai aranyérmeket és még csak nem is a színészetet tekintette, hanem mondjuk a nyúltenyésztést vagy a méhészet új alapokra helyezését. Nem tűnik valami forgatagos életpályának, de mi is lenne velünk, ha csupa Kinizsi, Tarzan és Dózsa venne körül bennünket, hogy a Drakulákról ne is beszéljünk.

Ma Ambrózy Béláról mesélünk nektek.

Megnéztük hát a Dóm teret napvilág, lássuk hogy nézett ki Karácsony után esti kivilágításban.

A kommenteket itt Té szolgáltatja a nagyérdeműnek...

A kiváló szakemberek határon túlra történő csábítása, a magyarul kicsit morbidul hangzó agyelszívás évszázadokkal ezelőtt sem volt ismeretlen jelenség. A brain-drain-t megkönnyítette persze, ha a a csábító és a csábított alá-fölé rendeltségi viszonyban van, az meg végképp a humánpolitikai szakemberek álma, ha mindez merev katonai hierarchiában is megtestesül.

Mai posztunkban egy francia származású, de osztrák szolgálatban álló, lotharingiai születésű generálisról mesélünk nektek, aki 18 évig volt temesvári főkapitány és bánsági katonai, valamint polgári kormányzó, s akinek nagyon sokat köszönhet a város, illetve a tartomány.

Ígéretünkhöz híven, a Jenő herceg térről, a belvárosi zsinagógát érintve végre megérkeztünk a Dóm térre, Temesvár régi főterére, amely véleményem szerint a várost legjobban szimbolizáló hely.

Két poszt fog erről szólni, az egyiket nappali, a másikat éjszakai képek illusztrálják majd.
A politikai korrektség jegyében, meg azért is, mert semmi bajunk ezekkel a szavakkal, a címekben a nappal és az éjszaka három nyelven szerepel.