Az egyik baszk megye Vizcaya, annak pedig a 'fővárosa' Bilbao, avagy baszkosan Bilbo.

A bevezető poszt utáni kommentelők már egy csomó mindent elmondtak róla, többek között azt, ami - úgy tűnik - a legfőbb mondanivaló Bilbaóval kapcsolatban: nevezetesen hogy a Guggenheim Múzeum annyira megváltoztatta, hogy....

A Michelin baszkföldi útikönyve azt írja: "Mondd ki manapság valahol, hogy Bilbao, és azt fogják válaszolni: Guggenheim!"

Hát ennyire.

Minden országban akad olyan látnivaló, amelyet száz útikönyv közül száz bízvást a „kötelező” címkével fog ellátni. Csurtusék meg gyarlók: bármennyire is hajlamosak vagyunk olykor döngetni a mellkasunkat, hogy mennyire alternatív és formabontó arcok vagyunk, meg hogy bennünket nem érdekelnek az ezerszer lerágott idegenforgalmi csontok (a frászokat nem!), úgy látszik, hiányzik belőlünk az ilyen fokú „csakazértsem!” dac.

Igen, Gernikáról beszélek. 

Nekünk, magyaroknak nem kell különösebben magyarázni, milyen érzés apró nyelvi szigetként létezni egy minden részletében idegen lingvisztikai környezetben. Végigszopva ezeregyszáz évet az indoeurópai nyelvcsalád három nagy ágának, a szlávnak, a germánnak és az újlatinnak az ütközőzónájában, csakis rokonszenvvel tudjuk szemlélni az ilyen szempontból hozzánk hasonló nációkat, még akkor is, ha köztünk és köztük a (remélhetőleg kölcsönös) szimpátián túl semmi közös nincs (a Szíriuszt meg a speckó DNS-spirálokat most talán hagyjuk).

Hát igen, ez is kell néha...

Azt is elismerjük, hogy az utóbbi időben nem kényeztettünk el benneteket új posztok sokaságával, s ráadásul most még további három hétre kérjük a türelmeteket. Július harmadik hete környékén visszatérünk, s reményeink szerint nemcsak folytatni fogjuk az eddigi (kubai, albániai, brijuni, stb.) sorozatokat, de újat is indítunk majd.

Kellemes nyaralást, jó pihenést, finom ételeket és italokat kívánunk mindenkinek!

Csurtusék

Mai posztunkkal újabb vendégszerző iratkozik fel a csurtusblog dicsőségtáblájára, aki ráadásul azzal is tetézi a dolgokat, hogy egy olyan országról (pontosabban annak gasztrokultúrájáról) ad pillanatképet, amely eddig még nem szerepelt a listánkon.

Olvassátok tehát P. Tarator posztját, majd kattintsatok a cikk végén olvasható linkre, mert további izgalmas olvasnivalót kínálunk!

A Floridita mellett (róla itt írtunk) van egy másik híres havannai kocsma (étterem), amit a messziről jött, koktélkedvelő turistának már csak azért is illendő meglátogatnia, mert (imént említett társához hasonlóan) egy világszerte népszerű koktél szülőhelye.


Igen, ez a Bodeguita del Medio, a hozzá kapcsolódó koktél pedig a mojito.

Röviden lássuk először a hely, illetve a név eredetét.
 

Mikor még csak készültünk Kubába, kérdezték, hogy mégis, mit fogok ott csinálni? Mondtam kapásból, hogy koktélokat iszom, szivart szívok mellé és süttetem a hasam a nappal.

Mint egy rendes, globalizálódott, tucat-turista.

Ez olyan standard válasz, hogy mindenki bele is nyugszik: így van rendjén, Kubában ezt kell tenni.

Nos, a koktélokat komolyan is gondoltam!

Bet-li, kínai játékos olvasónk innen a szomszédból, a floridai Daytonából küldött egy rövid, fotókkal viszont bőven megtűzdelt beszámolót az ottani motoros hétről. Nem vagyok egy motorosfan, de a képek láttán bizony nekem is megindult a nyáltermelésem.

A csurtusblog hosszú menetelésének újabb mérföldkövéhez érkeztünk: mai, Szent Patrick-napi posztunk a kerek ötszázas sorszámot viseli, s ebből az alkalomból (az íratlan, de annál szigorúbb szabályoknak megfelelően) egy kis statisztikával és számvetéssel fárasztjuk olvasóinkat.

Mára rendelt posztunk Havanna egyik emblematikus kocsmájával, Hemingway és Graham Greene hajdani (ugyancsak egyik) törzshelyével, és természetesen ennek leghíresebb produktumával (egyben Kuba folyékony nemzeti szimbólumával) foglalkozik.

Elmenni Albániába és nem megnézni Kruját – nos, ez olyan lenne, mint Írországban elmulasztani egy kocsmalátogatást, Párizsban kihagyni az Invalidusok dómját, vagy Fokvárosban nem körülnézni a Table Mountain tetejéről. Kruja azt jelenti az albánoknak, amit nekünk Eger, Szigetvár, Buda és Mohács, összegyúrva.

Cienfuegos főteréről és belvárosáról volt már szó egy előző posztóban, most egy különösen díszes épületet mutatnék meg. Giccsesnek is mondhatnánk, de ez olyan fokon és olyan egységesen csicsás, hogy a mennyiség átmegy minőségbe, és szerintem végeredményben: gyönyörű :)))

A városlátogatás után ide hoztak bennünket ebédelni, mielőtt indultunk volna vissza az északi partra, ezúttal Varaderóba.

Ezekről a szervezett ebédekről nem sok jót tudok elmondani, bár rosszat sem... Általában egy kérdést tettek fel: csirke-, disznó-, marhahúst kér valaki, vagy halat?

Az összes többi összetevő standard volt, úgy mint: rizs feketebabbal, nyers friss zöldségek és/vagy gyümölcs minden ízesítés nélkül (ez külön tányéron, az egész asztaltársaságnak), illetve némi párolt zöldség, dresszinges maroknyi saláta a tányéron.

Ahogy nincs valamirevaló franciaországi útiblog osztriga, római a Colosseum, belga a sörök vagy írországi a Nagy Éhezés említése nélkül, úgy kubai élménybeszámoló is nehezen képzelhető el a legendás, több évtizedes autókat legalább egy villanás erejéig bemutató poszt mellőzésével.

Csurtus (aka tiboru) rajongása a kiemelkedő hadtörténelmi személyiségek iránt (amit Csuri nem mindig oszt, de ez legyen az ő baja) nem ismer határokat. Ily módon semmi meglepő nincs abban, hogy mai posztunk az albánok nemzeti hőse (és a magyarok nagy barátja), Szkander bég halála helyszínéről, Lezha városáról szól.

Minden önérzetes városnak megvan a maga építészeti szimbóluma, s Baku ilyen szempontból sem kivétel. Rómának a Colosseum, Párizsnak az Eiffel-torony, New Yorknak az Ikertornyok (bocs, ez már sajnos nem aktuális), az azeri fővárosnak a Szűzgarázs, akarom mondani a Szűztorony a jelképe.

Nézzük meg közelebbről ezt a furcsa, már-már titokzatos építményt.