Az előző posztóból kitűnik, hogy ott voltam én is a piacon, ott vigyorgok mint a tök a tökök mellett...

És én még láttam mást is, amit említésre (mutatásra) méltónak tartok, úgyhogy pardon:
még eccer Campo de' Fiori!

Csurtusék mindig is imádták a meglátogatott városok piacainak hangulatát. Rómában - az idő szűkössége miatt - mindössze egyetlen ilyen helyet sikerült meglátogatniuk: a Virágok Mezejét. Maga a placc nem nagy, viszont az áruválaszték kielégítő, s a hely hangulatát csak fokozza, hogy 407 évvel ezelőtt a katolikus anyaszentegyház fix itt végeztette ki Giordano Brunót, az addig már jól bevált máglyás módszerrel.

Róma utcáin sétálgatva, a középületek falán bőven tenyésző domborműveket fürkészen szemügyre véve, a történelmi szimbólumok iránt fogékony turista olyan jelenségre lesz figyelmes, amelyet eddig főleg Németországban (a birodalmi fővárosban, illetve Münchenben) szemrevételezett, a teuton sast ábrázoló szobrok karmai között. Az utazó közelebbről is megszemléli a jelenséget és magában felkiált: jé, innen valamit lekapartak!

Egy poszt erejéig most megszakítjuk Róma és az olaszok diadalmas menetelését blogunk keményre döngölt padlóján, s az első krétai posztunk után (és persze ne feledkezzünk meg Knosszoszról sem, mert az továbbra is nagyon ütős) tálalunk nektek egy másodikat. Az ok egy mulatságos kis történet, amit a napokban elevenítettünk fel Csurival, és - noha azóta eltelt egy kis idő - bizony még most is kuncogtunk egyet.

Egy olyan országban, amely nem egészen 150 évvel ezelőtt még vagy hat (többé-kevésbé autonóm) államból tevődött össze, vakmerőség egységes konyháról beszélni. Ezt a szarvashibát nem is követjük el, ezért csak olyan általánosságokról írunk, amelyekkel az átlagos turista óhatatlanul találkozik, s olyan alapismereteket osztunk meg veletek, amelyeknek egy itáliai utazás során talán hasznát veszitek.

Kicsit zavarban vagyok, mert éppen arra készülök, hogy önnön maszkulinságommal szemben  mesterségesen gerjesszek apró kérdőjeleket.

Mielőttmég komoly félreértések horgadnának fel olvasóinkban, gyorsan tisztázom a tisztázandókat.

Nem sajnáltatni akarjuk magunkat, de irtó nehéz ám egy olyan város nevezetességeiről írni, amelyet évente több tízmillió turista látogat meg, s ahol eddig minden négyzetcentiméterről kábé harmincezer darab nagyfelbontású - amatőr és profi - fotó készült. Mennyivel egyszerűbb és hálásabb feladat lenne mondjuk elmenni Akureyribe, majd visszajönni és azzal a boldog tudattal beszámolni az ott eltöltött négy napról, hogy biztosan tudunk újdonsággal szolgálni lelkes olvasóink millióinak. Arról nem is beszélve, hogy hazudhatnánk, ahogy a billentyűzetünkön kifér - hiszen ki tudná (és főleg: ki akarná?) leellenőrízni történeteinket. Na, Rómával más a helyzet.