Zig Zag alapító atya és kolléga szeret olyan helyeken felbukkanni, amelyek nem szerepelnek a menő utazási irodák elsőoldalas ajánlatai között. Az ilyen látnivalókról szóló filmeket a közönséges halandó legfeljebb a Discovery Channel vagy a National Geographic által is előnytelen műsorsávnak tekintett hajnali 02.00 - 04.00 óra között, heveny álmatlanságból kifolyólag szokta megtekinteni; ezek az országok nagyritkán a híradókba is bekerülnek, az éppen aktuális természeti katasztrófák, katonai puccsok, a regnáló állam- és/vagy kormányfők mesterlövészek által történő kiiktatása okán.

Ebben a vendégposztban az ébredő Moldováról mesél nekünk. Aki még nem tudná: Zig Zag roppant alapos és szeret kibontakozni, ezért már most szólok, hogy a poszt nem nyúlfarknyi, ellenben érdekes; és mivel sosem lehet tudni, mikor hurcolják el az embert románul oroszos akcentussal beszélő bőrkabátosok Transznisztriába, vagy egy furcsa téridő-spirál mikor repít el bennünket Kisinyov belvárosába egy ingboltba, érdemes végigolvasni. Arra is gondoljatok, hogy nem is oly soká (mintegy harminc-negyven év múlva) Moldova is EU-tag lesz, ezért elemi kötelességünk megismerkedni múltjával és jelenével.

Jó szórakozást!

Az építészet-történészek biztosan több tízezer oldalt írtak már tele egészen apró betűkkel arról, hogy az emberi civilizáció hányatott évezredei alatt a különféle nemzetek hány ívet, illetve kaput emeltek mindenféle - vélt vagy valós, katonai és polgári - sikereik megünneplése érdekében. Szerintem még az amerikai gyorsétterem logója is egyfajta kettős diadalívet szimbolizál, finoman arra célozva, hogy ez itt maga a Siker és a Győzelem záloga.

Rómában több diadalív is a kultúrhistorikusok rendelkezésére áll; mi is láttunk vagy hármat, de itt és most csak Tituszéról beszélnék egy kicsit.

A Vittoriano szerintünk megérdemel egy második posztot is; az első részben felvázoltuk az előzményeket, illetve megmutattuk az ismeretlen katona emlékművét a szigorúan sípoló nyugdíjasokkal. Most egy olyan kiállításról szeretnék pár szót szólni, amelynek a Vittoriano ad(ott) otthont, és az olasz hadsereg múltjáról, valamint (kisebb mértékben) jelenéről szól.

Néró úgy vonult be a történelembe, mint az őrült költő archetípusa; már (az ókor iránt legalább enyhén érdeklődő) zsenge gyermekek is tudni vélik, hogy felgyújtatta Rómát, s lángjainál hárfáját pengetve, könnyeivel küszködve énekelte egyik kedvenc slágerét, mely - szintén állítólag - Trója feldúlásáról és felperzseléséről szólt.

Az ókori rómaiak az élet egy csomó területén ma is méltók arra, hogy elismeréssel és hálával telt szívvel hajtsunk fejet emlékük előtt: a jogtól a harcászaton és az államigazgatáson keresztül a szexuális segédeszközök és a képzőművészet számos ágáig tényleg maradandót és napjainkig felvállalhatót alkottak.

Azt azonban, hogy a szüzességet miért tartották olyan nagyra (már ha az eszem-iszom-dugom hármas jelszava alatt rendszeresen megszervezett orgiáikat nem számítjuk), a mai napig nem értem.

A levegőből készült felvételek mindig is megtorpanásra késztették a hagyományos, földön járó, analitikus gondolkodású elméket: méghogy tíz-húsz-száz kilométer magasból olyan fotót készíteni, amelyen olvasható az autópálya-matrica érvényesége?! Hát ez hiábavaló hülyeség, hiszen az influenzát sem tudjuk gyógyítani, nem is beszélve a parlagfű-allergiáról...

Egyszer minden véget ér, így a Vatikáni Múzeumok körbesétálása is.

Egyéb múzeumokkal ellentétben ez csak fél 5-ig van nyitva, ezt kalkuláljátok bele, ha véletlenül arra tévedtek.

Mi nem tettük, így a vége már terelgetős volt, amely élményre azonnal rátérek.

De lássuk előbb Raffaello stanzáit, ami mindközönségesen falfestményt jelent - de ez ennek a blognak az olvasóit már nem lepi meg egy csöppet sem.

A vatikáni látogatás után az anyukám felvetette, hogy menjünk fel a Garibaldi emlékműhöz, mert onnan milyen csodás a kilátás a városra, és egy busz direkt odavisz a Vatikán hídjának lábától.
Egy ideig én és az apukám, mindketten igen visszafogottan (ez jellemző ránk, amúgy :), próbáltunk ellenállni, de sikertelenül. Sanya győzött és már robogtunk is a busszal a kilátó felé...

Mint tudjuk, Róma valóban dimbes-dombos, nos Garibaldi barátunkat egy ilyen domb tetején helyezték el, egy kellemes sétány és park társaságában.

Kevés olyan katonai alakulat van a világon, amely az egy főre vetített, turisták által készített fényképfelvételek tekintetében versenyezni tudna a Vatikán (és a mindenkori katolikus egyházfő) fegyveres erejével. Bizton állíthatjuk, hogy az a svájci gárdista, akiről nem készül évente több száz fotó, inkább a kivételt, semmint a szabályt erősíti. Senki nem jön haza úgy Rómából (bocsánat: a Vatikánból), hogy ne próbált volna meg legalább pár fotót készíteni ezekről a legényekről; és bizony mi sem voltunk kivételek...

A döntés megszületett. Hölgyeim és Uraim: a Svájci Gárda!