Viki bácsi folytatja élvezetes beszámolóit, mi pedig továbbra is szívesen adunk ezeknek publicitást. Jelenlegi vendégposztunkban a Holt-tenger kerül terítékre, amely (területét tekintve) csak 35 százalékkal nagyobb, mint a Balaton, vonzáskörzetében viszont sokkal több világvallást alapítottak és sokkal több vallásalapítót végeztek ki, mint mondjuk Vonyarcvashegyen. Ami a dilinyós prófétákat és a habzó szájú szónokokat illeti, álljuk az összehasonlítást a Szentfölddel, meg bárki mással a világmindenségben.

És akkor jöjjön Viki bácsi:

Mikor már járkáltunk egy ideje, keresztül-kasul a folyosókon, lépcsőkön, termeken, megbeszéltük hogy na, most már csak a Raffaello stanzákat és a Sixtusi kápolnát nézzük meg, oszt elég lesz, még sok is.
Ezeket is csak azért, hogy később ne tegyünk szemrehányást magunknak...

Úgyhogy mentünk a népekkel a két attrakció irányába mutató nyilaknak megfelelően, de közben folyton át kellett menni újabb és újabb olyan helyeken, ahol egyszerűen nem bírtuk becsukni a szemünket...

A különféle növényi magvak darájából készült kása a világ egyik legegyszerűbb, ugyanakkor legkevésbé karakteres étele. Ami engem illet, gyermekkorom óta elemi erővel igyekszem ellenállni azoknak a próbálkozásoknak, amelyek családtagjaim irányából felém irányulnak, és a puliszka elfogyasztására próbálnak rávenni. Tudom, hogy fel lehet dobni mindenféle hozzáadott értékkel (vaj, tej, libazsír, fűszerek, sóstúró, pirított szalonnadarabok, stb.), de nekem stabil és megalapozott az álláspontom ezen a téren: ha lehet, inkább nem kérek, köszi.

Mivel azonban a blogger elemi kötelessége, hogy (a szubjektumot háttérbe szorítva) lekösse olvasóit, ragadjuk meg az alkalmat arra, hogy (berzenkedésünk ellenére) megpróbáljunk kedvet csinálni ehhez az ízetlen, jellegtelen, ősi román olasz ételhez.

A jó öreg Julius Caesaron kívül Augustus császár neve bukkant fel talán a legtöbbször ezeken az oldalakon. Joggal. A nyolcadik hónap névadója (amúgy Caesar unokaöccse és fogadott fia) tényleg minden követ megmozgatott, hogy nevének ("fényességes") megfeleljen.

A rómaiak igen komoly szerepet tulajdonítottak a rokoni-baráti kötelékeknek, de ezt annak idején nem korrupciónak, befolyással üzérkedésnek, vagy hivatali hatalommal történő visszaélésnek nevezték, hanem természetes, elvárható gondoskodásnak. És már el is érkeztünk Marcellus színházához. 

Sétálgat hát az elkábult turista, és ha a látványtól még nem, de attól biztosan elszédül, hogy folyton felfele (is) kell nézni...

Róma szívében, a Via dei Fori Imperiali egyik végén látható az a monumentális épület, amelyet az olasz nemzet II. Viktor Emánuel királynak, az egyesített Olaszország első királyának tiszteletére emelt. Mintegy 25 év tökölés, vitatkozás, ordibálás, anyázás és hajtépés után 1911-ben fel is avatták azt a létesítményt, amit a hálától csöpögő szívű utókor (dizájnja miatt) A nemzet írógépének, vagy Lakodalmi tortának becéz. Persze hivatalos neve is van: Monumento a Vittorio Emanuele II.

 

 

Na ha valamikor, akkor most nehéz helyzetben vagyok.
Átnéztem a képeket, amelyeket ott készítettem, és próbáltam kategorizálni, ahogy én szoktam: plafonok, freskók a falon, mozaikok - padlók, egyebek, de semelyik csoportosítás nem tökéletes, úgyhogy érjétek be tökéletlen megoldásokkal.

Különben is, ez csak ízelítő, hogy olyanok, akik sosem mentek volna maguktól egy ilyen helyre, hátha kedvet kapnak. Akik meg voltak, újra örülnek neki.

Nyugi, nem vagyok annyira fáradt, hogy félrebeszéljek.

Amennyiben vannak olyan olvasóink, akik (pillanatnyi kétségbeesésükben, avagy szimplán azért, mert pont ez és csakis ez hiányzik a lelki békéjükhöz) feltétlenül szeretnének látni egy (majdnem eredeti) piramist, de a Muszlim Testvériség nevű csipetcsapat gondolatától is kirázza őket a hideg, ugyanakkor az üvegből készült párizsi verziót meg istenkáromlásnak tartják, nos, nekik a legegyszerűbb Rómába menniük.

Mi sem bizonyítja jobban a "jó munkához idő kell" típusú, népi ihletésű közmondások időtálló, kipróbált igazságát, mint mai vendégposztunk. Error kolléganő (...-ik születésnapja közelében) mindent megtett annak érdekében, hogy - több hónap megfeszített munkájával - minőségi munkát tegyen le képernyőnkre. Kattintsatok a tovább linkre és megtudjátok a választ mindazokra a kérdéseitekre, amelyek az első világháború északolasz csatatereihez kapcsolódva, nyugtalanítóan ott fészkeltek a neuron-milliárdjaitok között feszülő idegpályákon, és azt is megtudjátok, hogy mi a köze az árpaszemeknek Trianonhoz. Nőtlen olvasóink (fantáziájukat felfrissítendő) Error combizmairól is szereznek majd néminemű benyomásokat, hogy a talján almakukacokról ne is beszéljünk.

Eddig csak ígérgettem/fenyegetőztem vele (nézőpont kérdése...), de most nincs tovább: belépünk a Vatikáni múzeumokba.

Ez azért nem épp ennyire eccerű...

Római tartózkodásunk alatt volt olyan szerencsém, hogy egészen más apropóból a szüleim is ott voltak, és elterveztük hogy egy napot együtt töltünk.
Ki is találtam gyönyörű sétát a Villa Borghese-ben (ez egy nagy park több múzeummal is benne), csakhogy éppen ezen az egy napon elkezdett reggel esni, és esett, de nagyon.

Ez az a hely, amelynek a nevéből Astérix folyton a Maximra asszociált, persze tévesen.

Galambos Viki bácsi szokott nekünk, és a világban szétszórtan élő barátainak beszámolókat küldeni a kirándulásokról, amelyeket az Izrael-beli Biniamina nyugdíjasklubjával tesznek. Most Jeruzsálemben jártak, mi pedig úgy gondoltuk, hogy a látogatási jegyzet megérdemli a vendégoldalt...

Az olasz államrendőrség (Polizia di Stato, a továbbiakban: PdS) távolról sem olyan híres, mint az örök rivális csapat tagjai, a carabinierik, de ettől függetlenül megérdemel annyit, hogy egy rövid posztban róluk is megemlékezzünk. Tesszük ezt már csak azért is, mert a Rómában villogó kék lámpával és sivító szirénával hajmeresztő manővereket végrehajtó gépkocsik jó 30 százaléka nagy valószínűség szerint étkezni vagy focimeccset nézni siető rendőrökkel van megrakva.

Tudom, tudom, elég volt a föstött falakból, és az Angyalvárról már ez ugrik be nektek...
Ennek kizárólagos oka, hogy még nem tértünk rá a sokat emlegetett, és (posztokilag) egyre jobban közeledő Vatikáni Múzeumokra - mert azután a festett falakról majd az jut eszetekbe.

De most utoljára, Angyalvár. Ahová azok is menjenek el feltétlenül, akik egyetlen freskóra sem kíváncsiak, mert a kilátás a tetőről, illetve a felsőbb szinteken körbe-körbe futó folyosókról megéri a beléptidíjat.

Előző kis ízelítő arról szólt, hogy mit látunk a falakon, ha körbenézünk az Angyalvárban.
Most felnézünk a plafonra, ahol semmivel sem visszafogottabb a dekoráció, sőt...