Ez a téma önmagában a háború és béke rendezői változatával vetekedhetne terjedelemben, de mivel aggódok hogy ez esetben ugyanannyira érdekfeszítő is lenne, inkább az SMS változatot közlöm.

Madeirán vannak ám különleges növények.

Némelyikükről nem pontosan tudjuk hogy mik, én azért adtam nekik nevet. Aki olyan okos, ragadjon izibe billentyűzetet, oszt ossza meg velünk a kommentekben az igazi nevet, de latinul ám, mer' csak úgy tudjuk elfogadni.

Madeira autonómiájáról röviden már említést tettem; itt az ideje, hogy – különös figyelemmel a közjogi ínyencekre és a politológiai mazochistákra – egy kicsit bővebben is beszámoljak róla.

Nos, a portugál alkotmány 227. szakasza kijelenti: Madeira és az Azori-szigetek politikai és közigazgatási autonómiát élveznek. Ez közvetlenül a már említett Salazar-korszak után vált ténnyé, 1976-ban. A madeiraiak irtó büszkék erre, no meg a helyi kormányukra, amelyet egy Alberto João Cardoso Gonçalves Jardim nevű pasi vezet, mégpedig 1978 márciusa óta. Igen, jól olvastad:  29 éve.

Ha versenyt hirdetnének a „ki tört több borsot Brüsszel orra alá az elmúlt 20 évben” című sportban, Alberto barátunk nagy valószínűséggel esélyes lenne az aranyéremre. Elképesztő módszerességgel, kitartással, makacssággal (és pofátlansággal) a lehető legtöbb lóvét harcolta ki az euro-bürokratákból imádott szigetének. Elméletileg a jobboldali (!) Portugál Szociáldemokrata Párt tagja (még az Európai Néppárt alelnöke is volt), de ha Madeira érdekeiről van szó, magával Sztálinnal is megegyezne, ha a Generalisszimusz nem lenne már 54 éve halott.

A hétköznapokban mit is jelent az autonómia Madeirának? Hogy őszinték legyünk, olyan sokat nem. Megválaszthatják például a saját kormányukat (olcsó játék hülye gyerekeknek, mondhatnánk; ki a fenének hiányzik egy bónusz választási kampány a megszokottakon kívül?) de a központi, lisszaboni kormány helyi képviselője (egyfajta prefektus) azért odafigyel, hogy túl nagy baromságot ne csinálhassanak a fenenagy demokratikus felbuzdulásukban. Persze Madeira nettó haszonélvezője az egésznek (máskülönben miért lenne értelme az autonómiának, ugye…), vagyis több pénzt kap a Kincstártól, mint amennyit befizet adók és illetékek formájában, Brüsszelt meg orrba-szájba lehet cseszegetni arra való hivatkozással, hogy ha van perifériája az Uniónak, na akkor Madeira tényleg az.

Az autonómia másik nagy hozadéka a saját zászló és címer használata (bátorkodtam már mindkettőt szerepeltetni ebben a blogban), ami jó kis jövedelem-forrás a helyi zászló- és címerkészítő kisiparosoknak. Szerintem az egész autonómia-cécót ők találták ki, meg persze Alberto barátunk, hiszen máskülönben hogyan is szólíttathatná magát „Miniszterelnök Úr”-nak?!

(Mellesleg most májusban nyert sorozatban kilencedszer a helyi választásokon, 64 százalék feletti eredménnyel. Innen is üzenem a többi politikusnak: lehet utánozni).





A fotón is látszik, hogy Alberto nem az a kimondottan szívbajos, maga alá csináló alkat; ez a kép az egyik vérre menő választási nagygyűlésen készült Madeira örökös miniszterelnökéről.





 

A borok mellett a másik regionális nemzeti ital a poncha. Ez gyakorlatilag cukornádpálinka, amihez citromot és cukornád-cukrot (van ilyen szó?) vagy mézet adnak. Az a borzasztó, hogy melegen szervírozzák az ily módon osszepancsolt, 22-25 fokos italt. Biztos nagyon durva érzés lehet ettől berúgni, illetve másnap felébredni.

A Coimbra-i Egyetem azért is megérdemelt egy kitérőt, mert itt tanított közgazdaságtant az a professzor, akit 1932-ben a portugál hadsereg és az Akadémia vezetői sírva kértek, hogy vállalja már el pár évre az ország első számú vezetői beosztását és tegye rendbe a romokban heverő nemzetgazdaságot.